A hazai agrárágazat – álmok és a valóság

Jogos aggodalmakat kelt, hogy a részletek kidolgozásánál érezhetően tükröződik a bizonytalanság, a jelenlegi valós helyzet mélyebb ismereteinek a hiánya. Hiányzik a szakmában tapasztalt és a leginkább érintettek bevonása a reformok kidolgozásának folyamatába. Viszont bőven akad az inkább álmokat kergető ígérgetés, kommentálás, okoskodás. Ez az állapot aztán a köztudatban különféle értelmezéseket teremt. Reménykednek a kisvállalkozók, köztük az új lehetőségeket kereső, de szakmailag még nem felkészültek, de termelni vágyó kezdők is, másfelől aggodalmaskodnak a nagyobb, a termelési szerkezetüket már jól kiépített mezőgazdasági vállalatok.

Ezúttal megemlítenék egy, a jelenlegi laikus köztudatra ható példaértékű esetet, amihez hasonlót már többször is tapasztaltam mezőgazdasági tanácsadóként. Egy ismeretlen férfi felhívott telefonon, elmondta, hogy „kigooglizta” a nevemet mint mezőgazdasági tanácsadóét. Szeretne tőlem tanácsot kérni azzal kapcsolatban, hogy megvett egy viszonylag elhanyagolt állapotban lévő, valamikori mezőgazdasági telepet, néhány épülettel, kéthektárnyi szabad területtel, adjak már neki tanácsot, hogy milyen terméket lehetne itt előállítani, amit majd jó áron értékesíteni tudna, amiből jó jövedelme lehetne. Mondtam, hogy ez egy jó kérdés, de a válasz egy kicsit összetettebb, így hát én kérdeztem, hogy mégis mik az elképzelései. Érezhetően nem akart, vagy nem tudott konkrétebbet mondani magáról, így megkértem, hogy küldjön nekem egy rövid bemutatkozó e-mailt, meg néhány információt a helyzetéről, akkor talán tudnék valamit tanácsolni, hogy merre indulhatna el a vállalkozásában. Ám ő csak folytatta, hogy legalább némi tájékoztatást kérne elsősorban a dotációkkal kapcsolatban. Hallotta, van lehetőség támogatásra mint kezdő vállalkozó, vagy mint fiatal gazda, vagy hogyan is lehetne egyéb dotációt szerezni. Nagyjából elmondtam neki, hogy a támogatások elérésének mik a feltételei, pl. hogy a fiatal gazdáknak járó támogatást csak 40 évnél fiatalabbak kaphatnak meg, hogy a kisvállalkozások is csak akkor támogathatók, ha már van legalább kétéves őstermelői múltjuk stb. Aztán kiderült, hogy ő már 50 éves, de találna egy negyven évnél fiatalabb személyt, akinek a nevére indítaná a vállalkozást, aztán tovább firtatta a dotációs lehetőségeket. Kérdésemre nem árulta el, hogy mivel foglalkozott eddig, csak annyit tudtam meg, hogy mezőgazdasággal soha. Viszont az elképzeléseiből annyit elárult, hogy biotermékeket szeretne előállítani ellentétben azzal a sok szeméttel, amit manapság, főleg behozatalból a piacon kínálnak. No itt kissé kiakadtam, a lehető legnagyobb higgadtsággal mondtam neki, hogy ez nem egészen igaz, némileg illusztrálva a mezőgazdasági és az élelmiszeripari termék előállításának szigorú ellenőrzési rendszerét. Utána folytatta, hogy hiszen napirenden hallani az élelmiszerek rossz minőségéről, meg arról is, hogy milyen nagy támogatási lehetőségek nyílnak a közeljövőben a kisvállalkozások számára, hogy azok majd megoldják az élelmiszer-ellátást hazai termékekből stb. Végül, lezárva a beszélgetést megkérdeztem tőle, hogy akar-e tőlem egy őszinte tanácsot? Megkért rá, így azt tanácsoltam neki, hogy így, felkészületlenül ne fogjon neki a mezőgazdasági vállalkozásnak, adtam neki némi tájékoztatást az ökológiai gazdálkodás feltételeiről, majd néhány tippet az ide vonatkozó előírások elérhetőségéről, meg hogy elsősorban mindenképpen keressen fel egy-két ökológiai termeléssel foglalkozó vállalkozást, kérdezzen rá, mennyi munka, szakmai tudás, a szigorú előírások ismerete meg idő kell annak kiépítéséhez. Éreztem a hangján, hogy kiábrándítottam, hát mondtam, hogy azt nem szeretném, hanem azt javaslom, hogy ne a demagóg, hozzá nem értő konspiratív propaganda alapján döntsön, hanem inkább reálisan mérje fel a helyzetét, csak azután vágjon bele a víziói megvalósításába. Figyelmeztettem, hogy ilyen kis területen legfeljebb a család élelmiszer-ellátásának egy részét tudná kitermelni és a többit a helyi piacon értékesíteni.

Ebben a kis történetben az az elszomorító, ahogyan a kívülállók egy része látja a mezőgazdaságot, az élelmiszer-előállítást. A demagógia ismérve, hogy az állításokban van némi igazság, kiragadva néhány rossz példát ismételget, ami végül az emberek tudatában általánosan „igazsággá” válik. Távolról sem szabadna általánosítani, hogy csak rossz minőségű termék kerül az üzletekbe, még ha külföldről behozott termékről van is szó. A másik dolog, ami aggodalomra ad okot, az a hiedelem, hogy csak a kis családi vállalkozások tudják megfordítani a hazai élelmiszer-ellátás nagyobb részét itthoni termékből. Némely, sajnos az agrárpolitikát irányító körökben is túlsúlyba került ez a demagógia anélkül, hogy egyáltalán behatárolnák, hogy hol kezdődik és végződik a kis- és a közepes vállalkozás. Összetévesztik a saját családi ellátásra és némi többlettel a helyi piacokra termelő, Magyarországon „őstermelőként” nyilvántartott termelőket a kis- és közepes vállalkozásokkal. Tudatosítanunk kellene, hogy egy globális piaci helyzetben vállalkozunk, ahol a gazdaságilag fejlett országokban a mezőgazdasági termeléssel foglalkozók aránya a vállalkozói szféra keretein belül 2–5% körül mozog. Ebben a helyzetben nem az a kérdés, hogy a kisvállalkozás, vagy a nagyüzemi-e a jobb, hanem az, hogy melyik tudja fenntartani versenyképességét, akár egyedül, akár kisebb-nagyobb gazdaságilag együttműködő csoportokba szerveződve. Főleg Európa nyugati részében a gazdaságilag erősebb országok a „protekcionizmus” néven ismert agrárpolitikát alkalmazva fokozottabban különféle kiemelt támogatásokkal, adókedvezmények alkalmazásával tartják fenn a hazai kistermelőket.

Az OECD felméréseiben (nem hiteles fordításban) „szubvenciós ekvivalens” néven közzétett adatfeldolgozási formában mutatják a csoportba tartozó országok támogatottságának helyzetét. Ez a módszer lényegében azt mutatja, hogy a mezőgazdasági vállalkozások termelési költségeit milyen mértékben támogatják meg közpénzekből akár adókedvezményekről, akár támogatásokról van szó. A kilencvenes évek végén állami tisztviselőként, ill. aktív agrárpolitikusként gyakran alkalmaztuk ezeket a kimutatásokat a szlovákiai nemzetgazdász politikusainak köreiben, sajnos nem nagy sikerrel, köszönve néhány, a gazdaságpolitikáért felelős domináns politikusnak, akik azt ismételgették, hogy majd a szabadpiaci verseny megoldja a problémákat, szívük szerint nem adnának semmilyen vállalkozásnak közpénzből támogatást. Közben figyelmen kívül hagyták, hogy a világ fejlett országaiban mindenütt támogatják a mezőgazdaságot, nagyobb mértékben, mint nálunk valaha is.

Emlékeim szerint a 90-es évek végén az OECD kimutatásában a „szubvenciós ekvivalens” mértéke 25–75% között mozgott, a legmagasabb támogatást a skandináv országokban, a legalacsonyabbat a közép-európai országokban nyújtották, ezek közt Szlovákia a sereghajtók közé tartozott. Nem tanulmányoztam a legutóbbi kimutatásokat, de egyéb ismereteimből kiindulva merem állítani, hogy jelenleg is hasonló a helyzet ezekben a kimutatásokban. Nálunk a mezőgazdaság leépítése mindjárt a 90-es évek első éveitől elkezdődött, amikor a rendszerváltást követően már a második, az 1992-es költségvetésnél az akkori többségi politika példa nélküli módon egyharmadára csökkentette az 1989-es szintű mezőgazdasági és élelmiszer-feldolgozás támogatását, amit aztán többé soha nem lehetett visszafejleszteni. Ennek negatív hatása a mai napig érezhető. Ismert tény, hogy ebben a folyamatban a mezőgazdasági vállalkozások piacorientáltan gondolkodtak és cselekedtek, igyekeztek megszabadulni minden nagyobb költséggel járó és kisebb bevételt hozó ágazattól, kialakult az effektívebben működő, komplex gépesítésre épülő nagyüzemi gazdálkodási forma. Jelenleg Szlovákiában az agrárágazat jövőjét illetően a kelleténél jóval több a megválaszolatlan kérdés. Reméljük, hamarosan megkapjuk a válaszokat is.

Varjú János, a Varjú Consulting tanácsadói iroda tulajdonosa