A téli és tavaszi fagyok hatásai

Gyümölcstermesztésünk egyik legsúlyosabb problémája a fagyokkal, fagykárokkal kapcsolatos. Biológiai okokból meg kell különböztetnünk a téli fagykárokat és a velük kapcsolatos fagy- és télállóságot, a már vegetációs időben előforduló, késő tavaszi és kora őszi fagykároktól. Számításba kell venni, hogy legtöbb gyümölcsfajunk kifejezetten igényli a téli fagyokat, tehát az úgynevezett fagyhatást, a jarovizációt.

A téli fagyok mértékével szemben egyes gyümölcsfajok (pl. szilva, alma) meglehetősen nagy rezisztenciát mutatnak, mások viszont jóval kisebbet (mandula, őszibarack, dió). A fajok és a fajták között a termelés kockázata ennek arányában különböző. A fagy károsító hatása alapvetően vízelvonást jelent, hiszen a biokémiai reakciók többsége a plazmakolloidok vízburkában zajlik. Ha a fagyás következtében ez a vízburok kifagy, a kolloidrendszer megszűnik, az adott szövet elhal. A fagy károsító hatása akkor a legnagyobb, ha a növényt hirtelen éri. Abban az esetben, ha a lehűlés fokozatosan következik be, valójában előnyös folyamatról beszélhetünk, hiszen a fagyellenállóságot növelő szénhidrátváltozások időben lezajlanak. A lehűlés mértéke természetesen nem közömbös, hiszen tartósan - 15 °C fok alatti értékek kivétel nélkül kisebb-nagyobb fagykárosodást okozhatnak az egyes gyümölcsfajoknál. A gyümölcsfák felkészülése a téli fagyokra fokozatos. A legnagyobb fagyállóság normális körülmények között a tél második felére (január közepe–február közepe tájára) alakul ki.

A téli fagykárok valószínűsége a növényi szervek fagyérzékenységének sorrendjében, illetve a fagy mértéke szerint a következő: legérzékenyebbek a termőrügyek, ezt követik a hajtórügyek, a vesszők, a törzs- és vázágak, végül a gyökérzet. Gyakoribb tehát a rügykár, amely arról ismerhető fel, hogy a rügy alapja sötétbarna színeződésű. Erősebb fagyokban a vesszők kambiuma és háncsrésze pusztul el. A legkomolyabb fagyok a törzset- és vázágakat, tehát a kérget, a háncsot vagy a kambiumot pusztítják (részleges, besüppedt fagyfoltok keletkeznek). A csonthéjasok a fagykárok következtében gyakran mézgásodnak. A talaj lehűlése a gyökérzónában mérsékeltebb, mint a levegőé, ennek ellenére térségünkben is számolni kell a gyökérzet esetleges fagykárosodásával.

Meglehetősen gyakoriak az erős téli fagyok, s mivel a termesztett gyümölcsfajok évelő növények, ezért számításba kell venni a téli fagykárok lehetőségeit és minden technológiai eszközzel segíteni kell az áttelelést. Ősszel, a hőmérséklet csökkenésével bekövetkezik a lombhullás és gyümölcstermő növényeink nyugalmi állapotba kerülnek. A téli nyugalmi időszak első része a biológiai vagy mélynyugalmi állapot: a nálunk termesztett növényeknek az ökológiai viszonyokhoz való alkalmazkodás során kialakult természetes tulajdonsága. Mélynyugalmi időszakban a növények fagyrezisztenciája általában jónak mondható, ugyanakkor a kényszernyugalmi időszakban észlelhető átmeneti felmelegedések, majd az azt követő hirtelen fellépő erős fagyok kifejezetten veszélyesek. A talajhőmérséklet elsősorban a tápanyag- és vízfelvétel ütemét és a gyökérnövekedést szabályozza. Ennek megfelelően hideg talajból a vízfelvétel vontatott. Intenzív gyümölcstermesztésre elsősorban a könnyen felmelegedő talajok alkalmasak.

Néhány szót a hótakaró sajátosságáról is szólni kell, hiszen nagy levegőtartalma által kitűnő hőszigetelő: megvédi a talaj raktározott hőkészletét, mivel mind a kisugárzásra, mind a hővezetésre jelentős gátlást gyakorol. A hó alakjában lehulló téli csapadék ugyancsak nagy jelentőségű abból a szempontból, hogy kedvezőbb feltételeket teremt a tavaszi olvadékvizek beszivárgásához. A vastagabb hótakaró viszont elősegíti a vadkárokat. A túlzott mennyiségű hó a fákra rakódva esetlegesen ágakat törhet le, károsíthatja a korona különböző részeit. (Az Agronapló alapján)