Zuhanyfüggöny II.

Irány a biatlon. Busz a szállásomról a fő sajtóközpontba. Busz a fő sajtóközpontból a „hegyi”, azaz Gorkij Sajtóközpontba. Busz a Gorkijtól a drótkötélpálya megállójába. Tizenöt perc utazás a függőkabinban (nem sokat ettem előtte, de az is hiba volt). Aztán kisbusz visz tovább a biatlonpálya sajtóközpontjába. Biztos vagyok ebben, mert kollégák már felderítették a terepet. Az éppen szolgálatot teljesítő önkéntestől azonban hiába tudakolom, hol szállhatnék fel erre a kisbuszra, tanácstalanul néz rám. Londonban folyton azt kérdezték tőlem, tudom-e, hogy hová megyek, és teljesen lázba jöttek, ha elmagyarázhatták az utat. Krasznaja Poljanában más a helyzet. „Menjen jobbra/balra/egyenesen, és kérdezzen meg egy másik önkéntest!” Kérdezzen meg egy másik önkéntest! Amikor már negyedszer hallom ezt, kezd felmenni a pumpa, és vékony füstcsík szivárog a fülemből. Az ötödik önkéntes végül határozottan azt mondja, ilyenkor itt semmiféle kisbusz nem jár. Ez persze egyáltalán nem logikus, de az önkéntes annyira meggyőző, hogy eszembe sem jut ellenkezni. Tehát gyalog. Nem lehet messze, mondják a kollégák is, akikkel nekivágunk. Félúton már érezzük, nem volt jó döntés. A távolság tényleg nem nagy, öt-hatszáz méter. Ami nagy, az a domb, amin caplatunk felfelé. Hát legalább tudjuk, mire gondoltak a sílövők, amikor „brutális emelkedőkről” beszéltek. Lóg a nyelvünk. Néhány méterrel arrébb, egy biztonsági kerítésen túl suhannak el mellettünk a kisbuszok. Felérve szeretnék a földre rogyni, mint a biatlonosok a célban. Egy aranyérmet is igazán adhatnának. De még meg kell találnom a sajtórészleget. Megint meg kell kérdeznem valakit. „Megyiacentr? Hm…” - néz rám bizonytalanul egy fiatal orosz önkéntes, majd körbemutat az egész stadionon, és diadalmasan kivágja: „Daggye tagye!” Kuzmina aranyérme aztán minden kényelmetlenséget feledtet. Hullafáradtan érek haza, de megáll bennem az ütő – a szobám ajtaja nincs bezárva. Nem lehet, hogy nyitva hagytam. Nem lehetek ennyire szétesve már az elején. Végigfuttatom az agyamon, mit vihettek el. Piszkos zokni, tiszta zokni, olimpiai plüssnyúl. Minden megvan. Aztán benyitok a fürdőszobába, és már tudom, hogy nem én hagytam nyitva az ajtót.A fürdőben fel van szerelve egy rúd, és rajta lóg a zuhanyfüggöny! És hiányzik egy tekercs vécépapír.