Zene kártyáról

Az úgynevezett merch-pult megszokott látvány, a koncertezők zöme jól keres zenekaros pólókkal, baseballsapkákkal, és persze a CD-kkel. Buli után általában szépen odaülnek dedikálni, hogy felpörgessék az üzletet. Az amerikai Cory Henry, a Hammondorgona egyik legtehetségesebb fiatal bűvölője, a Snarky Puppy alapító tagja azonban nem CD-ket ad el, hanem letöltő kártyákat. 

„Ne ijedjetek meg, ez a jövő!”– mondta már a színpadon, és mivel odalent idősödő rajongókat is látott szájat tátani (például engem), elmagyarázta, hogy ez egy műanyag kártya, minden legyártott darab egyedi kóddal rendelkezik, amit a megfelelő helyre beütve (természetesen a számítógépbe, a megfelelő internetes honlapon) hozzáférhetünk a tartalomhoz, vagyis Cory Henry lehengerlő zenéjéhez. Aki azt is közölte – kedvesen, ám határozottan –, hogy a CD-ipar összeomlott, egyre kevesebben hajlandóak fizetni az albumokért, pedig az alkotók ebből élnek, nem tud mindenki állandóan koncertezni. 

(Azt már én teszem hozzá, hogy a koncertek, az élő zene iránt is alaposan megcsappant a kereslet tájainkon. A nagy sztárok – szintén a CD-ipar összeomlása miatt – egyre magasabb gázsit kérnek, mert ebből élnek, ezért a jegyárak az egekbe szöktek. Azokra pedig, akik nem szerepelnek a tévében, nem kíváncsi a nép, legfeljebb akkor, ha ingyenes a koncert. Ezért nem is nagyon hívják őket jobb helyekre.)

Inkább ne kérdezzék meg, vettem-e letöltő kártyát. Valamiért még mindig szeretem a kézzel fogható termékeket, akkor is, ha több helyet foglalnak otthon, mint a digitális zene. Az viszont tény, hogy az utóbbi években gyökeresen megváltozott a zenére költő rajongók összetétele. 

Egy friss angol kutatás eredménye szerint a vásárlóközönség 17 százalékától származik a bevételek 61 százaléka. Vagyis egy kis csoportnak aránytalanul nagy befolyása lett az egész zeneiparra. Korábban a kevésbé elkötelezett zenehallgatók is többet költöttek, ma viszont az a helyzet, hogy akiknek nem annyira fontos a zene, azok tökéletesen elvannak a YouTube kínálatával, és szinte teljesen leszoktak arról, hogy fizessenek a zenéért. A rajongók viszont szívesen fizetnek a megbízható minőségű széles kínálatért. 

Én már kinőttem a feltétel nélküli rajongásból, viszont belátom, hogy a szerzőknek és az előadóknak meg kell élniük valamiből. Ezért gyakran támogatom őket azzal, hogy vásárolok valamit azon a koncerten, ahol jól érzem magam. Mivel pólót ritkán árulnak az én méretemben, legtöbbször CD-t. Vajon meddig tehetem ezt meg? Mikor tűnnek el végleg a „kézzel fogható” adathordozók a merch-pultokról (is)?