Volt elnökünk

A magyar politikát (idáig) meghatározó erők hasonlítgatása lassan a húsvéti locsoláshoz hasonló népszokássá válik. Melyik a korruptabb, szakértőbb, hazafiasabb, ki lopott többet, ki ártott többet a hazának, a határon túli magyaroknak. Pedig van néhány alaptulajdonság, amiben nagy átlagban egyik tábor sem különbözik a másiktól.

Önzés, gyávaság, kisstílűség, ami a politikai magatartást jellemezte eddig és úgy tűnik, továbbra is. Nem mintha az „összes politikus szemét tolvaj” című, szintén már néphagyománynak számító mondókát szeretném elkezdeni, de mindhárom alaptulajdonság jól megfigyelhető az elmúlt évek politikai működésén.

Önzés, mert egyik „demokratikus erő” sem képes korlátozni magát abban, hogy ne akarjon mindenhez érteni, mindenbe beleszólni, mindent jobban tudni, és természetesen mindent irányítani, a saját emberei pozíciókba helyezésével.

Gyávaság, mert szimbolikus bohóckodásokon, a Nyakó–Szijjártó-súlycsoport pankrációján kívül egy politikai erő sem képes kommunikálni. Képviselőik gyávák belső vitáikat felvállalni, inkább letagadják. Nem tudják a nyilvánosság, a sajtó felől érkező kritikákat érdemben kezelni, inkább hisztis primadonnaként megsértődnek, de sokszor még saját szavaikat is nehezükre esik vállalni.

Kisstílűség, mert csak „mi” meg „ők” vannak, aki nincs velünk, az ellenünk, mindenki minket bánt, és nekünk amúgy is jogalapunk van, nekik pedig nincs, különben is hazudnak, úgyhogy nem tárgyalunk, és előbb ők tegyenek gesztusokat, és nem baj, ha tőlünk valaki nem ért hozzá, vagy kicsit lopott, mert „ezek” még annyira sem értenek hozzá, és sokkal többet loptak.

Ez a komédia magas hatásfokkal termeli ki magából a különféle felelős posztokra a tehetség, vélemény, jellem, gerinc, szakértelem és hasonló extrák nélküli bólogatójánosokat, akik aztán a látható hatékonysággal kormányozgatják országunkat.

A rendszer azonban nem működik tökéletesen: vakságának köszönhetően a futószalagról néha olyanok kerülnek le, akik nem felelnek meg a fenti kritériumoknak. Így kerülhetett székébe a Fidesz támogatásával Such György rádióelnök, aki közmédiumoknál ritkán tapasztalható módon képes volt hallgatóságot, hallgathatóságot és nyereséget produkálni, és így került a Sándor-palotába a leváltott köztársasági elnök, Sólyom László is.

Sólyom Lászlót dicséret és köszönet illeti ötéves tevékenységéért. Paradox módon azonban azért illeti dicséret és köszönet, amiben valójában nincs semmi különös: hogy rendesen tette a dolgát.

Sok különlegességet persze nem is csinálhatott volna abban a tisztségben, amit a magyar demokráciát alapító atyák nagyjából arra találtak ki, hogy tisztviselője végigkóstolja egzotikus országok protokollséfjeinek a tudományát és díszsorfalak előtt lépdeljen, valamint ha éppen itthon van, aláírja, amit elé tesznek.

Sólyom László azonban nemcsak hogy kitöltötte a rendelkezésére álló szűk kereteket, megpróbált életet lehelni a köztársasági elnöknek nevezett protokolldroidba. Felemelte a szavát belpolitikai ügyekben, hol az egyik, hol a másik politikai erőre szólva rá. Védelmébe vette a hatalmi erőszak vagy a randalírozó szélsőségesek áldozatait. Nemcsak aláírta, hanem átgondolta, kritizálta, visszaküldte, vagy éppen az alkotmánybírósághoz továbbította az elé tett törvényeket. A határon túli magyarok mellett is kiállva a kötekedő szlovák és román politikával szemben is elment addig, amíg lehetett. Nem volt hiba nélküli, sokszor személye sem tűnt kifejezetten „elnökösnek”. Időnként sótlan, szerepében feszengő joghivatalnoknak látszott, máskor úgy tűnt, hogy legfőbb gondja kárókatonákat figyelni a Kis-Balaton nádasai közt. És zoknit vett fel a szandálhoz.

Sólyom László összességében csupa olyan dolgot művelt, ami elméletileg a köztársasági elnöktől elvárható lenne. Csakhogy az elméletek a magyar demokrácia gyakorlatában eléggé halványan szoktak teljesíteni. Éppen azért, mert az önzés, gyávaság és kisstílűség tehetetlenségi ereje maga alá gyűri őket.

Pedig lehetne máshogy is. Ezt nem csak az bizonyítja, hogy találkoztunk már olyan politikusokkal, akik maguk ismerték be a színfalak mögött, hogy a színpadon kabaré zajlik a saját pártjuk szereplésével. Sólyom László ötéves munkássága is erre bizonyíték. A leváltás hírére szerveződött mozgalom, a különféle oldali sajtó, értelmiségiek és egyéb szimpatizánsok támogatásával pedig azt mutatja, hogy igény is volna rá.

Az pedig, hogy öt évvel ezelőtti megválasztója most egy sármőr jancsibohócra, ráadásul az előző rendszer egyik potentátjára cseréli Sólyom Lászlót, csak azt bizonyítja, hogy a magyar politika a közeljövőben is az önzés-gyávaság-kisstílűség tengely mentén formálódik majd. Úgyhogy szükség lesz Sólyom Lászlóra, és a hozzá hasonló gondolkodású, kiállású emberekre. Ha nem köztársasági elnökként, hát máshogy.

Kiss Ádám; a szerző a Hírszerző munkatársa