Vissza a múltba

A járókelő felkacag, vagy elgondolkodik, esetleg egyáltalán nem érti, és csak felbosszantja magát. Bosszankodásra márpedig sokkal alkalmasabbak a karácsonyi filmek, amelyekből hatalmas a választék a tévécsatornákon.

Lehet, hogy az amerikai filmstúdiók titokban versenyeznek egymással a legbárgyúbb, legtöbb klisével terhelt történet díjáért. Ez esetben nyilván komoly összeget helyeztek kilátásba a győztesnek, mert a lelkesedés hatalmas, az ötlettelenség kifogyhatatlan. De az is lehet, hogy a nézők tűrőképességét tesztelik brit tudósok, és ehhez kell legyártani a temérdek béna, gagyi romantikus filmet, sok mesterséges hóeséssel és ünnepi díszítéssel.

Külön kategóriát képeznek azok a karácsonyi filmek, melyekben a főszereplő – normális, felnőtt férfi, illetve nő – életének valamilyen fordulópontja egybeesik a karácsonyi időszakkal. Találkozik a Télapóval, vagy más fura, mesebeli karakterrel, aztán azt kívánja, bárcsak ott, akkor ne szállt volna fel a gépre, igent mondott volna, balra kanyarodott volna, nem jobbra, szóval valami ilyesmi. És másnap idegen ágyban, egy másik életben ébred. Vagy a múltban. Vagy kimarad az életéből három év. Lényeg, hogy minden megváltozik körülötte, de a végén akkor sem megy vissza, amikor erre lehetősége nyílna.

Az elmúlt hétvégén három ilyen alkotásba is belefutottam, ami nem véletlen, hiszen december elején rajzanak a szakállas emberek, csúsznak le az ereszcsatornán, Brüsszelben, Pozsonyban, de még Rimaszombatban is. A filmek címét sajnos nem sikerült megjegyeznem, de mivel mindegyikben szerepelt a karácsony szó, úgyis összekeverném őket. A forgatókönyvírók szemérmetlenül egymástól koppintottak, anélkül, hogy legalább egy aprócska önálló gondolatot igyekeztek volna megfogalmazni. A néző pedig, aki sok ilyen jellegű filmet látott már – és lassan a dialógusokat is előre tudja, nemcsak a végkifejletet –, választhat, hogy máshová kapcsol, vagy ott marad. Ha úgy dönt, végignézi a filmet, tulajdonképpen elfogadja, hogy hülyének nézik, kezet ráz az alkotókkal, rábólint a giccsre. Vagy egyszerűen csak kell neki a biztonságérzet, hogy semmi meglepő nem fog történni ebben a filmben, csak az, amit előre látni. Érdekes paradoxon ez, hiszen a történet lényege, hogy a főszereplő nem látja előre a cselekményt.

És ha már eddig csigáztam önöket, elárulom, miért nem kapcsoltam el. Mert ha a hétvégén találkoztam volna a Mikulással, és megkérdezte volna, mire vágyom, azt mondtam volna, hogy szeretnék visszamenni az időben, legalább egy évet, de inkább többet. Hadd jöjjön mindaz, amit akkor még nehéznek, problematikusnak, megoldhatatlannak gondoltam. Vagy kiradírozni a naptárból 2020-at, ezt az iszonyú évet. És ha felkínálja, hogy a jövőbe röpít a szánján, nem biztos, hogy felpattanok mellé, mert tartok a jövőtől. Én, aki mindeddig nem foglalkoztam a múlttal, fátylat borítottam rá, és csak az érdekelt, mi vár rám az elkövetkező időszakban. Szóval tavaly ilyenkor még egész másképp döntöttem volna egy ilyen mesebeli ajánlat hallatán. Nem ismerek magamra. És gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.