Visegrádi hintapolitika

A Pozsonyba akkreditált ukrán nagykövet ki is mondta, mit gondolnak az ukránok Robert Ficóról – úgy viselkedik, mint egy rossz szomszéd. A szlováknál már csak a magyarok népszerűtlenebbek most odaát. Az ok prózai: sem Szlovákia, sem Magyarország, de már Csehország sem fogadja el teljes mértékben a hivatalos kijevi véleményt, hogy Ukrajnában minden baj okozója Vladimir Putyin orosz elnök. Ellenben a lengyel álláspont legalább annyira oroszellenes, mint az ukrán. A három közép-európai országnak abban igaza van, hogy ami az elmúlt hónapokban történik, annak fő oka Ukrajnában keresendő. A legfontosabb tényező, hogy a belpolitikai csatározások és a hihetetlen méretű korrupció következtében összezuhant a központi állami hatalom. Ezt Moszkva alantas módon kihasználja: úgymond megakadályozza Ukrajna nyugati integrációját, ami már évek óta nem szerepelt a napirenden. Moszkva azonban – egyrészt saját bizonytalansága miatt – elhitte, hogy EU által nagy nehezen összegründolt ún. ukrán társulási szerződés (hasonló szerződést az EU Törökországgal még 1963-ban írt alá) akár a NATO-ba is beviheti Ukrajnát. Vagy Moszkva úgy értékelte, hogy még egy retorikai vereséget sem engedhet meg magának. Megvette Viktor Janukovicsot, és a politikai csatákban összezuhant az agyaglábakon álló ország. Azóta az események drámai fordulatot vettek, a történelem a szemünk előtt zajlik a szomszédban. Az EU, illetve a NATO új tagállamainak viselkedése – Visegrádtól a Baltikumig – a saját bizonytalanságuk tükre. Az ukrán összecsúszás szindrómája – sokkal enyhébb formában persze – megvan a V4-eknél is: a növekvő társadalmi egyenlőtlenség az elit és a „nép” között, a hagyományos intézmények (mint az oktatás, egészségügy, hadsereg, vagy urambocsá! a titkosszolgálatok) erodálása, illetve a mindent átitató, politikához kötődő korrupció. Hasonlóan Ukrajnához, nálunk is fehér holló a közérdekeket szolgáló tisztviselő vagy politikus. Az elmúlt tizenöt év arról szólt hogy a régiót integráljuk az EU-ba és a NATO-ba és ennek megfelelően nagyok voltak az elvárások. Az elmúlt tíz évben elhittük, hogy a NATO megóv minket, „természetesen” anélkül, hogy mi elvégeznénk a házi feladatot – például a hadsereg fejlesztésére fordítanánk a GDP 2 százalékát. Váratlanul jött a vizsga – katonai konfliktus van a szomszédban. Ficónak igaza van, hogy az Oroszország elleni szankciók nem jelentenek megoldást az ukrán válságra. Ukrajnát eközben meg sem említi. Mondhatná, hogy a technikailag recesszióban lévő EU polgárainak nem akaródzik fizetni az ukrán számlát. Mondhatná, hogy az ukrán válság békés megoldását Moszkvával közösen, nem azt izolálva lehet megtalálni. Amit mond, az úgy hangzik: mi elvárjuk, hogy az EU vagy a NATO megoldja a dolgot, de tenni érte nem vagyunk hajlandók.