Véleménykiszorítósdi

Ha egy „hideg” pár mondana ilyet, nyomban rásütnék a homofób jelzőt, ám ebben az esetben ez ugye nem megy. Az, hogy melegek ilyet nyilatkoznak, csak azok számára lehet új, akik szivárványszínű szemüvegen keresztül pislognak a világra, esetleg az átkosban bejáratott képlet alapján – haladók kontra reakciósok – skatulyázzák az embereket. (Két zamatos párhuzam: ’89 előtt és most is az egyházak voltak a „fejlődést” gátoló reakciósok, a napilapok közül pedig ebben a „harcban” ismét a Pravda a „leghaladóbb”, amely a népszavazás előtt szerkesztőségi cikkben nyilatkoztatta ki véleményét – nesze neked semleges tájékoztatás és pluralitás). Máshol teljesen normális, hogy a melegházasságok mellett konzervatív politikusok, sőt akár keresztény aktivisták is felszólalnak, és fordítva: hogy a házasság radikális átkeretezését a liberális gondolkodók és a melegaktivisták egy része is ellenzi. Színes a világ. De lépjünk tovább, mert a nyilatkozatnál sokkal tanulságosabb annak fogadtatása – az pedig komoly aggodalmakra ad okot. Hírességek egy csoportja rögtön a világmárka bojkottjára szólított fel, jogvédők szerint pedig a két sztártervező „kirekesztő” nyilatkozatai „gyűlöletet” terjeszthetnek. És jobb lenne, ha minél hamarább hamut szórnának a fejükre. Nem előzmény nélküliek a reakciók – pont egy éve történt az Egyesült Államokban egy hasonló, ám szomorúbb végkifejletű eset, amely megosztotta az amerikai társadalmat. Az egyik legismertebb internetes böngészőprogramot gyártó Mozilla vezérigazgatójának azért kellett lemondania, mert közel egy évtizeddel ezelőtt ezer dollárral támogatni merte a házasságról szóló kaliforniai népszavazáson a konzervatív oldalt. A máskor a szólásszabadságról regélő liberális civil és melegszervezetek a cég termékeinek bojkottjára szólítottak fel, egyben nyomást gyakoroltak a vállalatra, hogy váltsa le az igazgatót. Aki egyébként az egyik legjobb szakembernek számít, a cég meleg dolgozói szerint pedig soha nem diszkriminálta őket. Bő egy hét után mégis mennie kellett. A cég vezetősége pedig „önkritikát” gyakorolt. Távoli történetek, mondhatnánk, ám a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás korlátozása nem vicc, az erre irányuló tendenciák az elmúlt egy-két évben hozzánk is kezdtek beszivárogni. Tavaly az Európai Parlamentben az egyik ír képviselő egy helyi jegyzetírót idézett, aki szerint „a melegházasság egyfajta szatíra”, majd hozzátette: bízik benne, hogy hamarosan az ilyen „homofób” emberek eltűnnek a pokolba. Még közelebbi példa: az egyik, magát emberjoginak nevező szervezet évente megrendezi az Év homofóbja szavazást, amely során olyan kijelentéseket is listára vesznek, amelyeknek közük sincs a homofóbiához. Vagyis annak eredeti jelentéséhez, a probléma ugyanis az, hogy a skatulya – célzatosan – egyre tágul, hogy minél többféle véleményt meg lehessen bélyegezni. Nem nehéz belátnunk, hogy ez a trend hová vezet: a valós társadalmi párbeszéd ellehetetlenítéséhez, amely során az egyik oldal száját befogják vagy minimum öncenzúrára kényszerítik, s csak az juthat szóhoz, aki a „helyes véleményt” fogalmazza meg. Ha nem, akkor önkritikát gyakorolhat – ahogy ’89 előtt is lehetett. Azt a meccset a legkönnyebb megnyerni, amelyről diszkvalifikáljuk az ellenfelet.