„Vásárlóereje múlik”

Találtam közben egy nyugdíjasoknak szóló oldalt, amely tele van gyönyörű versidézetekkel. „Ég veletek, barátaim, vége a dalnak. Engem most már vár a ravatal” (Petri György). Na, a mai bo-rongós reggelen nem ez a legjobb napindító. Bár így folytatja: „Lehettem volna jobb, szorgalmasabb, de sajnos ennyire futotta csak.” Nem nyavalyog a múlton: „nem elégedetlenkedem, tartalmas és szép volt az életem”. Igen, a tartalmas és szép élet mindent felülír. Aztán ez: „Mama az ablaknál foltoz, papa már alszik a széken, zizegve hull az ujság megfakult kezéből” (Juhász Ferenc). Annyira tartalmas ez az egyetlen sor. A nő még aktív a maga módján, még teszi a dolgából azt, amit bír, foltoz, tehát nincs pénz újra, de az is lehet, hogy spórol, mai divatos szóval újrahasznosít. A férfi már csak szundikál, valaha erős volt, nem „fakult kezű”, de már nem az, már az újságot sem bírja el. Egészbe véve ez is egy szomorkás, elmúlást idéző kép. A következő Petri-idézet a nyugdíjról viszont tényszerűen igaz, akár ma is íródhatott volna: „...vásárlóereje múlik. Zörög a névérték a hideg őszben.” Aztán itt van Kosztolányi: „Száraz bőrödből, kék eredből a boldog ősz nyugalma száll. Nem győz terajtad már az élet, sem a halál. Elébed állok, s néha mintha az idő szárnya csapna rám. Bámullak tágra nyílt szemekkel, öreganyám.” Hát, ez nagyon szép, de ha ezzel állna elébem az unokám, nem tudom, hogyan reagálnék. Akkor már inkább ez, Rákos Sándortól: „Nagyanyó fürge, mint a csik. Hajnalban kél, friss harmattal mosakszik”. Bár honnan vennék én a pozsonyi lakótelepen friss harmatot. A folytatásról nem is beszélve: „délelőtt főz, varrásba fog délután”. Életemben nem varrtam, leszámítva azt a rövidke időszakot, amikor megstoppoltam a kicsi gyerekeim harisnyáját, nem is azért, mert nem vehettem újat, hanem mert anyukámtól így láttam, és sajnáltam volna kidobni egy egyébként teljesen új darabot. Meg valahogy azt is éreztem, hogy a stoppolni tudás hozzátartozik a női létemhez (ma már nem így érzem).

Szép, tisztelettel, szeretettel teli versek ezek, de egy biztos: a mai idősek már teljesen mások, mint ezek a megénekeltek. A megnevezések is változnak. Azt a szót, hogy „öreganyám” , az anyukámtól hallottam utoljára, amikor a saját nagyanyjáról beszélt. Ma az „öreg” szót igyekszünk kiiktatni, sőt már az „idős” és a „nyugdíjas” szavakat is, mintha ezek valami ragályt terjesztenének. Most a „szenior” a divat, mintha változtatna a lényegen. S hogy mi a lényeg? Szerintem az, hogy az idősek ugyanolyan társadalmi csoport, mint például a magyarok. Magyar attól lesz valaki, hogy annak tartja magát, de más jellemzőket tekintve a magyarok többfélék lehetnek. S idős az, aki annak tartja magát, egyébként meg az idősek is többfélék lehetnek.

Csak az a baj, hogy ezt sok idős nem tudatosítja. Alávetve magukat a társadalmi nyomásnak, mely szerint ők kimondatlanul (de sokszor kimondva) a haszontalan elmúlás megtestesítői, elhiszik azt a badarságot, hogy rájuk már nincs szükség, hogy ők már semmit nem adhatnak a világnak.

S így lassan, de biztosan tényleg megvénítik magukat.