Van-e bunda a világbajnokságon?

Nincs? S miért nincs? Mert a vébé az egész világ szeme előtt zajlik? Logikus ellenvetésnek tűnik, de nem éppen azért nevezik tökéletes bűnténynek a futballbundát, mert észrevehetetlen? Mert nem (vagy csak alig) lehet rájönni, hogy a játékosok csalnak a pályán? Se holttest, se feltört széf, se bizonyíték. Csak néhány eladott labda, egy-két helyezkedési hiba, és kész. Nem, a vébén tutira nincs bunda, arra vigyáznak. Igen? S kik? Ki szavatolja a – nevezzük így – húsosfazék biztonságát? A FIFA? Az a szervezet, amelynek vezető beosztású hivatalnokait kilóra meg lehet vásárolni a vb-helyszínekről döntő szavazásoknál? Az a FIFA, amelynek egykori elnöke, Joao Havelange nemrég olyan fajsúlyú korrupciós ügybe keveredett, hogy kénytelen volt lemondani tiszteletbeli elnöki tisztségéről? Aha, értem. Szóval ők vigyáznak a játék tisztaságára? Akkor valóban megnyugodhatunk. De most tényleg: ha bizonyíthatóan van bunda a nemzeti bajnokságokban és az európai kupákban (lásd a bochumi ügyészség vádiratát), de még a barátságos válogatott meccseken is (lásd a magyar ügyészség vádiratát), akkor épp a vébén ne lenne? Épp a legnagyobb ziccert hagyná ki a kínai és orosz maffia? Declan Hill oknyomozó újságíró írta a Bunda (Futball és szervezett bűnözés) című könyvében, hogy a keselyűk (s itt ne rosszarcú, marcona bűnözőkre gondoljunk, hanem a fogadási maffiának dolgozó közvetítőkre: egykori focistákra, menedzserekre, játékvezetőkre, szakkommentátorokra, egyszóval a futballvilág ismert szereplőire) minden nagy világversenyen ott köröznek a „sebezhető” válogatottak körül. Melyek ezek a válogatottak? Amelyeknél pénzügyi gondok vannak. Az előző vébéken ilyen volt Togo és Honduras, idén pedig a sajtóhírek szerint Ghána, Kamerun és Nigéria válogatottja perlekedett saját szövetségével a kifizetetlen prémiumok miatt. Könyve írásakor Declan Hill beépült egy távol-keleti szindikátusba, így tudta meg, hogy az ázsiai bundaszervezők a 2006-os világbajnokságon minimum három válogatott (Ghána, Ukrajna és Ecuador) meccseit manipulálták. Hogyan reagált ezekre az értesülésekre a FIFA, a futball erkölcsi integritásának éber őre? A bundagyanút nyilvánosság elé táró oknyomozó újságírót nemkívánatos személlyé minősítette. Tiszta sor, nem? Egy hete a brit Daily Telegraph közölt tényfeltáró cikksorozatot arról, a fogadási maffia milyen könnyen képes becserkészni egy válogatottat (csak pénz kell hozzá meg néhány korrupt tisztviselő), aztán a Guardian szellőztette meg az infót, hogy a fogadási csalásokat figyelő nemzetközi monitoringrendszer bejelzett a Horvátország–Kamerun (4–0) csoportmeccsnél, vasárnap pedig már a német Spiegel is arról írt, hogy az egykori szingapúri bundakirály, Wilson Raj Perumal előre megmondta egy német újságírónak: a horvátok négy góllal nyernek, egy kameruni játékos pedig még az első félidőben piros lapot kap. Így is történt: a horvátok négy góllal nyertek, Alex Songot pedig egy megmagyarázhatatlan szabálytalanságért – amikor tíz métert rohant csak azért, hogy labda nélkül, hátulról leüsse Mandzukicot – még az első félidőben kiállították. Ez volt az a meccs, amelyen két kameruni játékos, Benoit Assou-Ekotto és Benjamin Moukandjo egymásnak esett a pályán.  A szingapúri Perumal szerint a fogadási maffia Kamerun mindhárom csoportmeccsét manipulálta, s összesen hét játékos volt benne a csalásban. Jegyezzük meg: az információ attól a Wilson Raj Perumaltól származik, aki több ország labdarúgó-szövetségével állt „munkakapcsolatban”, nemzetközi tornákat, barátságos válogatott meccseket szervezett, kizárólag manipulációs céllal. Jelenleg Magyarországon él (szabadlábon), s egy hete éppen az ő tanúvallomásával folytatódott a bundaper a budapesti Fővárosi Törvényszéken – szinte teljes médiaközöny közepette. Kis túlzással ugyanis több volt az olasz és a német újságíró a budapesti tárgyaláson, mint a magyar.  Döbbenetes, nem? Miközben a világ egyik leghírhedtebb bundaszervezője az ügyészek kérdéseire válaszolva a fogadási maffia struktúráját és működési mechanizmusát vázolta föl, a hallgatóság soraiból éppen azok hiányoztak, akiket – úgy hinnénk – az egész bundaügy a legjobban érint. Hol voltak a klubvezetők? Hol voltak a labdarúgó-szövetség illetékesei? Hol voltak a futballműsorokat celebráló rádió- és tévériporterek? Hol a vezető napi- és hetilapok munkatársai? Sehol. Az egész bundaügyben ez a legijesztőbb. A cinizmus és a közöny. A futballtársadalom elitje homokba dugja a fejét, és mélyen hallgat a fogadási csalásokról, erről az óriási pénzeket forgató, egyre jövedelmezőbb iparágról. Mindez persze nagyon is érthető – de ettől még mélységesen lehangoló. Gazdag József A cikk az Új Szó keddi futballmellékletében, a Focitippben jelent meg.