USA: a befagyott politika ára

Bár az átlagemberek többsége keveset érez a történtekből, a dolognak számos hatása van: kb. 800 ezer kormányzati alkalmazott van kényszerszabadságon, zárva vannak a közpénzből működtetett múzeumok, nemzeti parkok, szünetel az állami weboldalak működtetése vagy a külföldön állomásozó katonák meleg étkeztetése. A történetnek átfogó kihatása is lehet az USA gazdaságára: a részleges leállás önmagában is csökkenést eredményezett a produktivitásban, és a befektetői és lakossági bizalom csökkenése is komoly veszteségeket okozhat még. Arról nem is beszélve, hogy ha a két fél képtelen lesz a megegyezésre, október végén eljöhet az államcsőd is, aminek a hatásai beláthatatlanok lennének. Hogyan jutott idáig az USA politikája? Egyre nagyobb teret kap az az értelmezés, hogy az amerikai politikai rendszer egész egyszerűen kilépett a jogi keretekből. Az alkotmányozó atyák ugyanis olyan államot képzeltek el, amelyben a politikai szereplők – pártosak és pártpolitika felett állók – egyrészt egymást ellenőrzik, másrészt viszont együtt is működnek. A szenátusban például egészen az utolsó évtizedekig alkalmi, ad hoc koalíciók sora segített át törvényeket a testületen, a pártosságot átvágva és meghaladva. Az elmúlt években azonban az USA-ba is beköszöntött az a fajta politikai polarizáció, amelyet az európai, parlamentáris rendszerekben már jól ismerünk. A kormányzat nem különösebben figyel az ellenzékre, az ellenzék pedig semmibe vesz mindent, amit a kormány javasol. A pártok összezárnak, a mandátum gyakorlatilag imperatívvá válik (a képviselőnek úgy kell szavaznia, ahogy a pártja mondja), az erőviszonyok befagynak. Az ilyen polarizált politikai teret még egy parlamentáris rendszerben is nehéz működtetni, az USA konszenzuson alapuló politikai berendezkedését pedig teljesen lehetetlen. Akadnak országspecifikus tényezők is: egyebek mellett az előválasztások rendszere, amely elvileg a legjobb jelölteket segítene kiválasztani, a gyakorlatban azonban a rendszer leginkább a fanatikus (és szélsőséges) kemény mag túszává válik, amelyhez tartozók az előválasztásokon a mérsékelt szavazókhoz képest nagyobb számban vesznek részt. Különösen rosszul érinti ez a Republikánus Pártot, amely a Bush-éra neokonzervativizmusától most az ún. Tea Party-szárny libertárius radikalizmusához sodródott. Egyre több függetlenként aposztrofált elemző ad hangot azon véleményének, hogy a patthelyzetért a republikánusok inkább felelősek, mint Obama demokratái. A mérések szerint a közvélemény is így gondolja: 44–35 arányban őket hibáztatja inkább a helyzetért. Így tehát logikus, hogy a patthelyzet feloldásában a republikánusoké a kulcsszerep. Úgy tűnik, komoly népszerűségvesztéssel néznek szembe. Éppen ez a legnagyobb veszély: a jelek szerint a fundamentalista szárny úgy érzi, hogy ha egészen az államcsődig engedi a történetet, akkor az már Obama saraként lesz elkönyvelve. A mérések nem adnak nekik igazat: de épp a viselkedésük irracionalitása az, ami a fő kockázatot jelenti az USA számára.