Túl a kárörömön

Az elmúlt évek történései csak megerősítik, hogy az újvonalas közéleti-politikai viták valójában nélkülözik a párbeszédet és a tartalmat, leginkább egy focimeccsre hasonlítanak. Két tábor drukkerei csapnak össze, politizálni annyit jelent, mint szurkolni az általunk kedvezőnek vélt végkimenetnek. Így a racionális problémák megvitatása helyett hitkérdés válik a problémákból, ahol a végén a győztes örül, a vesztes pedig kiszorul a döntéshozatalból és bosszankodik. A mi kis régiónk két csapatát is könnyen azonosítani: az egyik táborban azok, akik nagyjából egyetértenek Orbán Viktorral – számukra a magyar miniszterelnök két évvel ezelőtti, elég pontos prognózisai nostradamusi magasságokba emelkedtek. Velük szemben pedig a csoport, amelyik nem szimpatizált vele, és a látványos bukását kívánta, lehetőleg egy olyan világban, ahol Robert Ficónak, a szélsőségeseknek vagy Vlagyimir Putyinnak sem osztanak lapot. Az utóbbi tábor most épp elég rosszul érzi magát, de rendíthetetlenül bízik a Nyugat hosszú távú diadalában.

Miközben a két csapat egymást üti-vágja, mintha elkerülné a figyelmüket, hogy a világpolitikai viharban valójában egymásra lennének utalva. A nagy léptékű politikai viták lényege ugyanis nem a másik legyőzése és kinevetése lenne, hanem a közös célok megtalálása, amivel mindenki nyer. Magyarország, Szlovákia, tágabb értelemben az Európai Unió, esetleg maga Európa egymásra van utalva abban, hogy a lakosság biztonságban érezhesse magát, és jobban éljen. Arra a kérdésre, miként jöhet létre egy jobb világ Oroszország győzelme és az Egyesült Államok régióból való részleges kivonulása után, egyelőre nincsenek jó válaszok. Jöhet Moszkvából olcsóbb gáz, ismét felélénkülhet a (keleti irányban sokkal kisebb volumenű és az amerikai büntetővámokat aligha korlátozó) kereskedelem, de értelmezhető vízió nem született arra vonatkozólag, hogy az új világban az Európai Unió helye pontosan hol is van, és hogy néz ki. Ezt sem Orbán Viktor, sem Robert Fico nem mondta el – már az unió leépülésének és erkölcsi lepusztulásának sugalmazásán túl, ami egyébként a szlovák és magyar autonómiára nézve új és felderítetlen, ezúttal kelet felől leselkedő veszélyeket rejt.

Az unió vezetése egyelőre szintén adós a saját válaszaival, és csak hosszas konferenciázás, megbeszélések után tudunk egyáltalán következtetni arra, hogy miként fog kinézni a jövő védelmi politikája, és sikerül-e közösen kitűzni egy reális megvalósítható stratégiát Washingtonnal és Moszkvával szemben. Vagy épp kitalálni, hogy az ukrán zászlók lengetésén túl mit lehet kezdeni Kijevvel. Ebben a párbeszédben Magyarországnak és Szlovákiának is helye lenne, de mindehhez aktívan akarniuk is kell a részvételt, értelmezhető javaslatokkal.

Amíg a valós vita elmarad, az egyetlen pótreakció a kárörvendés azokon, akiknek épp nem jött be az élet. De nem az lenne a cél, hogy valakinek legyen rosszabb, hanem hogy mindenkinek legyen jobb, legfőképp saját magunknak.