Tizenkétezer óra

A hegygerincre rásütött a nap, a fák pedig virágokkal voltak tele. Japánban a cseresznyevirágzás nemzeti ünnep, nálunk miért nem? – kérdezte Ervintől Bandika. Mert ez nem Japán, felelt Ervin. Aztán leballagtak a Jednotához, ahol megtudták, hogy csaknem 12 ezer órányi népzenei hangfelvétel vált hozzáférhetővé a kutatók és a nagyközönség számára a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének Népzenei Hangarchívumából. Rá lehet keresni és kattintani, és lehet hallgatni a gyűjtéseket egész nap. A digitalizált anyag nemcsak a kutatók számára érdekes, mindenki komoly forrásokat találhat benne, aki érdeklődik a népzene iránt, vélik az illetékesek. Elsődlegesen a kultúrházak vezetőinek, amatőr csoportok vezetőinek és azoknak a tanároknak, tanítóknak ajánlják, akik például környékük népzenei kincsét szeretnék a gyerekeknek bemutatni – szól a hír. Bandika, sem Ervin nem tartotta magát kultúrház-igazgatónak, sem gyereknek, úgyhogy elhatározták, hogy bemennek a kocsmába. 
Kikérték a kis Kofolát rummal, Rózsika ragadós pultjára pedig felterjesztették elképzelésüket arról, hogy mostantól a kocsmában csakis hangszeres népzene szóljon, pontosabban csak gyűjtések. Rózsika csak nézett, vaskos markával a kockás törlőrongyba törölgetve az elmosott poharakat. Bandika és Ervin azt szeretnék, ha regionális bontásban játszaná a kocsmai hangfal a gyűjtéseket mostantól: hétfőn homoródi, kedden kalotaszegi, szerdán szatmári, csütörtökön csallóközi, pénteken palatkai, szombaton szünet, vasárnap meg Vág–Garam közi. Rózsika egyelőre nem mondott igent, szerinte ugyanis a kocsma akusztikus repertoárját meggondolatlanság lenne egy csapásra lecserélni. Félő, hogy a helyi munkanélküliek Forever younghoz meg az Éjjel érkezemhez szokott fülét elsőre irritálná Nonika Miklós és Tóni Rudolf kalotaszegi muzsikája, ez pedig tükröződhet a fogyasztáson is. 

A kocsma elsősorban gazdasági, és csak másodsorban kulturális intézmény – oktatta ki a két jó barátot Rózsika. Kockás konyharuhájával a falra szerelt tévé felé mutatott: ez kell ezeknek, hogy állandóan menjen a szemük előtt valami kép. Amióta leégett a Notre-Dame, csak azt bámulják, abbahagyják még a kártyázást is. Soha életükben nem érdekelte őket ez a katedrális, talán azt sem tudták, hogy létezik. De most, hogy leégett, csak ez érdekli őket. Pénzük semmi, azt a keveset is elisszák, de valamelyik tegnap már gyűjtést akart szervezni, hogy a katedrálist fel tudják újítani. Hát igen – dobta be a rumot Ervin –, mostantól a Notre-Dame a franciák Krasznahorkája.

A szerző a Vasárnap munkatársa