Tartalékos káderek

Ugyan Robert Fico pártelnök még csak 51 éves, a következő választás idején 55 lesz, hasonló korú miniszterelnököket random találhatunk közel s távol. Ám nyolc év a végrehajtó hatalomban, úgy látszik, most már letagadhatatlanul kikezdte az egészségét. Az pedig, hogy elindult a legutóbbi köztársaságielnök-választáson, egyértelműen jelzi, hogy már 2014-ben is tele volt a hócipője az egész kormányzással, és a Szabadság téri épületből szívesen átsétált volna a Kormányhivataltól mindössze 500 méterre levő, összehasonlíthatatlanul nagyobb nyugalmat biztosító Grassalkovich-palotába. A nép viszont másként döntött. Smeres források szerint nem elsősorban a miniszterelnök jelenlegi egészségi állapota miatt kezdtek az utódláson gondolkodni, hanem amiatt, hogy a kormányfő már harminc éve a politikai porondon tevékenykedik. Szívpanaszai csak felgyorsították ezt a folyamatot. E háttér-információknak nem feltétlenül kell változatlan formában hitelt adnunk, ám ettől függetlenül most ez a fő téma a látványosan meggyengült kormánypárt háza táján. És jelen pillanatban nem is az a fő kérdés, az örök második Robert Kaliňák, a fiatal, feltörekvő Peter Pellegrini, vagy éppen a konfliktusmentessége miatt mindenki számára elfogadható, de nem pártpolitikus Miroslav Lajčák, netán valaki más lesz-e a Smer vezetője a jövőben. Általánosságban szemlélve sokkal fontosabb az, amit a kialakult helyzet a hazai standard pártok káderépítéséről elárul. A jelenlegi parlamenti pártok túlnyomó többsége egyemberes. Az természetes, hogy a pártok élére egy erőskezű vezető kívánkozik, nem árt, ha karizmatikus is, az viszont a pártra – és általa a választópolgárokra nézve is – kifejezetten hátrányos, ha a főnök egója kitakarja a teljes második vonalat. Hát még, ha nincs is második vonal. Kotleba Mi Szlovákiánk Néppártjáról és Kollár Sme rodina alakulatáról pártszinten még korai lenne bármit is mondani, hisz az utóbbi még csak nem is „bölcsödés”; a Mi Szlovákiánk pedig csak most került fel a nagypolitikába, minimális megyei politikai tapasztalattal. Azt, hogy ezek egyemberes pártok, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy vezetőik a saját családnevüket is felvették a párt nevébe, sőt, Boris Kollár a teljes nevét. (2014-ig az Új Többség nevében is ott szerepelt, hogy Daniel Lipšic, illetve D. Lipšic, ez talán már önbizalomhiányos állapotra is utalhat.) Ezzel is jelzik, ha az állam nem is, de a párt biztosan „én vagyok”. A régi pártok közül a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió olyannyira Mikuláš Dzurinda pártja volt, hogy az alapító atya távozása után senki sem tudta feltölteni tartalommal, be is fellegzett neki. A vele együtt kormányzó Kereszténydemokrata Mozgalom és Magyar Közösség Pártja a parlamenten kívül keresi új vezetőjét, de egyik helyen sem fest úgy a dolog, mint ahol az ugyanazon kényszer folytán leköszönő pártelnök a dokumentumokkal együtt egy utódlásra kész embert is hagyott volna a pártszékházban. Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek vitathatatlanul Igor Matovič pártja, a csekély tagszámú politikai alakulat vezetője ezt immár másodszor legitimálja azzal, hogy az utolsó helyről kerül az elsőre. Legutóbb a listáján a következő olyan induló, aki nem „civil celeb”, hanem párttag, a „főnökre” leadott szavazatok ötödét szerezte meg úgy, hogy előtte négy évig parlamenti alelnök is volt.Hát a Híd állna-e Bugár Béla nélkül? A kérdés nyilván retorikai, a harmadik pártjában talán gyökeret verő Lucia Žitňanská Bugár szavazatainak kicsivel több mint a felét, a pártból már távozott, pártalapító Simon Zsolt pontosan a negyedét tudta hozni, a többiek ennél kevesebbet. Elgondolkodtató, akadna-e bárki, aki képes lenne átvenni Bugár Béla helyét, akár valamilyen kényszerhelyzetben, akár a „természetes kopás” okán. Negyedszázad egy ember életében hosszú idő, társadalomtörténeti szempontból nem annyira. Pártjaink „orrnehézsége” azt mutatja, fiatal demokráciánk legalábbis mentálisan még nem tudott leszámolni a személyi kultusszal.