„Szívünk sárga-kék…”

Soha nem szurkoltál a DAC-nak. Megvoltak a saját csapataid, a saját tribünjeid. Gyerekként még bosszankodtál is azon, hogy az Új Szó sportrovata semmi másról nem szólt, csak a DAC-ról. Jön a Sparta, jön a Bayern München, jön az Östers Vaxjö. Bravó, és akkor mi van? Nem unjátok még, kedves Új Szó? Nem unták. Így teltek el a nyolcvanas évek. Kicsit pipa voltál a DAC-ra, most már bevallhatod. Meg Tomi Vincére (van-e, ki e nevet nem ismeri?). Írhatna a VSS Kassáról, a Lokomotíváról, a Fradiról vagy bárkiről, csak ne mindig a DAC-ról, mert a világ nem ér véget a Csallóköznél, halló! – ezt akartad üzenni akkor. Hogy itt is van élet, errefelé is élnek magyar emberek, nekünk is vannak focicsapataink. Vannak, voltak. Ma már tudod: nem olyanok, mint a DAC. Vasárnap hétezer ember énekelte a magyar himnuszt a meccs előtt. Na jó, talán nem mind a hétezer. De sokan. Hosszan idézhetnél szociológiai tanulmányokat a futball identitáserősítő szerepéről. Arról, hogy a DAC több mint egy klub. A csallóközi magyarság szimbóluma. A kétkedőknek, akik szerint ez csak holmi áltudományos, romantikus maszlag, mindig ugyanazt mondod: gyertek ki egy meccsre. „Kimentem egy meccsre, kimentem még egyre, azóta itt vagyok, és neked szurkolok.” Et cetera. *** Állsz a DAC-stadion zsúfolt tribünjén, várod a meccset. „Ani hokejový šampionát, ani hustý dážď neodradil fanúšikov DAC od futbalu” – írja le cikke első mondatát a melletted ülő szlovák kolléga, amiből borotvaéles logikáddal két dologra jössz rá: Egy: ezek szerint hokivébé van. (Bár a futballuniverzum szempontjából oly’ mindegy, hogy van-e holmi hokivébé vagy nincs, nem igaz?) Kettő: a kedves kollégának fogalma sincs arról, mit jelent szurkolónak lenni. Eső? Hogyan riaszthatna el bárkit is az eső? Futballmeccsre nem azért jársz, hogy élvezd a napsütést vagy a kellemes májusi koraestét. Kényelmi szempontok szóba se kerülnek. Viszed magaddal a mániáidat, a szenvedélyeidet, az álmaidat. S akkor valaki azt hiszi, egy futballszurkolót elriaszthat az eső…  Mi van? Milyen eső? *** Egy hete ott voltál a Selhurst Parkban a Crystal Palace–Liverpool meccsen. Körülötted ötvenéves, barázdált arcú Palace-drukkerek szurkoltak, de olyan intenzitással – 0–3-as állásnál is! – mintha az életük múlt volna azon a meccsen. Teli torokból énekelték, hogy ők a híres piros-kékek. So Here’s To You The Famous Red & Blue. S tényleg az életük múlt rajta. Mint mindegyik meccsen. Pedig soha nem nyertek semmit, fennállásuk 110 éve alatt egyszer sem. És soha nem is fognak. Nem mintha ez érdekelné őket. Hogy nyernek-e valamit. Nyerjen csak a Manchester City meg a Chelsea meg a Real Madrid. Ők szurkolni akarnak, meccsre járni a haverokkal, kiereszteni a hangjukat. Mert ők a Crystal Palace. A híres piros-kékek. Ilyesmi jár a fejedben, miközben a londoni meccs után a szállásod felé gyalogolsz valahol a Stansted-reptér környékén, éjnek évadján, főutak és semmibe vesző mellékutak mentén, végtelennek tűnő, koromsötét angliai mezőkön, riadtan iszkoló vadnyulak és eldobált pepsis flakonok között. Viszed magaddal a mániáidat, a szenvedélyeidet, az álmaidat, több ezer gól emlékét és több ezer csapatösszeállítást, legbelülre, a szíved mélyére rejtve. Aztán újra itt a hétvége, te pedig újra kint ácsorogsz egy futballtribünön, s a zuhogó esőben mosolyogva hallgatod a B-közép dalát: „Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a… Hajrá, DAC! Hajrá, DAC!”