Szív dolgában józan ésszel

„Minden nemzet gúnyolja a másikat és valamennyinek igaza van.”

(Arthur Schopenhauer)

Lavinákat görgetni próbáló időket élünk, Közép-Európa keserű történelmi tapasztalatai hangosan feszülnek Nyugat-Európa kényelmes jóléti idealizmusának. A kontinens jövőjéről higgadtan beszélgetni nehéz: a génekre rakódott óvatosság áll szemben a fáradtan eleven optimizmussal, s mint Andrzej Stasiuk, a Varsóból Kárpátokba költözött nagyszerű lengyel író megjegyezte egyszer: az utópia, akármilyen is legyen, előbb-utóbb a pöcsére lép az embernek. Sokszínű, befogadó, kultúráját új és újabb érkezőkkel bővítő, erősítő toleráns Európáról szól még mindig az álom, valamiféle nemzetek fölötti föderációról – csak az a baj, hogy kevesen álmodják, álmodták ezt: annál többen vannak, akik ébren kételkednek a terv kivitelezhetőségében.

E kételkedés tagadás és tiltakozás első szakaszából már átlépett a konzervatív megőrző-építő stádiumba és státusba, ahol Európa keresztény alapú kultúrájának védelme a cél. Úgynevezett modernitás harcol úgynevezett tradíciókkal, miközben jobb és baloldal klasszikus gazdasági-társadalmi alapú ellenfélfelismerő tagolása érvénytelenné, használhatatlanná válik, s helyébe más lép: újra itt van a család, kisebb és nagyobb érzelmi közösségek, s persze a nemzet elpusztíthatatlan, ismét virágzó ajánlata.

Úgy fest, a szellemi konstrukciók akármennyire is csinos fogyasztói vonzereje nem vetekedhet az érzelmi alapú kötelék mágnesének egyszerűségével.

Már akinél, persze: a szellemi-intellektuális felsőbbrendűség érzete is virágzik: nagyvárosban, fiatalon, diplomásként leginkább. Megjelent a tömegdemokráciát egyelőre valamilyen műveltségi hit/tévhit, akarat alapján korlátozni óhajtó elitista szándék, itt lóg a levegőben, fontos szobákban, divatos terekben terjed. A nép – szitokszó. A tájékozatlan, minden újtól ijedt többség definíciója, egyfelől. Forrás, másfelől: hatalmi legitimáció, a félretájékoztatott, érzelmileg manipulálható tömegek igazsága, amit mi mondunk ki a szánkkal, tehát szavazz ránk: a nincs más szabad választásod világa.

Mit tehet az ember, ha nem akar a csordához verődni, ugyanakkor elfogadja a tömegdemokráciát mint legkisebb rosszat? Nem verődik a csordába, mégis elfogadja a szavazói többség elvét – ilyen egyszerű ez a mégoly bonyolult válasz. Nem hiszek a szakértői diktatúrákban, nem hiszek a bölcseknek reklámozott tanácsok felsőbbrendűségében a józan ész szinte mindenki által gyakorolható erejének izgalmas igazságaival szemben. Miért nem? Közép-európai vagyok, nem akarok úgy tenni, mintha nyugat-európai lennék, minek csapnám be magamat. Van saját múltam, sorsom, közösségem; lehetnek (legyenek) ideáim, de őrzöm az éberségemet, hiszen gyerekkoromban még a vörös zászló magasba emelését kellett kicseleznem május elsejéken. Nevetve, bagatellizálva, de mégsem. Tétje volt lelkemben az ellenállásnak, ott van bennem a közép-európai szimat és kétkedés.

Nem kell gyűlölni magunkban ezt az adottságot, mentalitást, inkább csak érezni, tudni, kordában tartani, figyelni, tanulni, ismerni. Nincs jobb ötletem, mint a szemlélődés, a kíváncsiság, megértés és méltányosság.

A Tátrában töltöttem a hetet. Csodálom, újra meg újra Záron a gorál faházakat, a hegyek esti nyugalmát, a kövek erejét, a hágók csendjét, a csúcsok tökéletességét. Átmentem, mint rendre, Lengyelországba, bámultam Ószandec piacterét, a szent Árpád-házi Kinga kolostorát, a Dunajec kanyarjait, a Pieninek zöld harmóniáját. Bármikor járok erre, érzem, ez az enyém, s nem azért, mert őseim éppen itt éltek a közelben, dehogy, csak részben. A táj lelke, a föld hangulata enyém, minek is tagadnám: Lublintól Triesztig vagyok otthon benne – jó ezzel tisztában lenni a lenyűgöző Sienában, Albiban és Wormsban is.

Hasonló az eltérőnek is örül.