Szent Mihály útján II.

André Ady tán bekerülhetne, ha már itt írta a Párisban járt az Őszt, bár azt már talán éppoly nehéz lenne elmagyarázni, mit jelentett számára az irodalomtörténet által „Párizs-élmény”-ként emlegetett dolog, mint annak jelentőségét, hogy épp e sarok teraszán verselte meg azt az elmúlást, amelyet nyelvének hagyománya Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van ujra kezdetű,  a Szeptember végén  és Berzsenyi Dániel A közelítő tél című verseihez köt. Hevesi András ebbe a fejezetbe pedig szinte biztosan nem férne be, pedig a magyar irodalomban Szomory Dezső (aki szintén kimaradna) mellett az ő Párizs-regénye (Párizsi eső) a legjelentősebb. A hely a regényben többször előkerül, s másodszorra éppen a sarok lényegére tapint, arra, hogy – Quimbyvel szólva – az maga az otthontalanság otthona. „A boulevard St.-Michel hozzám tartozik, szinte a testemen hordom, mint a ruhát, már valósággal átizzadtam. Néhány hét alatt a maga képére formált. Ez az egyetlen környezet, amelyből nem rívok ki: […] helyettesíti az otthont[.] Az ellenséges és gonosz külvilág a boulevard St.-Germaine sarkán kezdődött.” Persze, az otthontalanság és az otthontalanság otthona nem azonosak. A sarok először a regény elején (itt is hullanak a levelek, akárcsak Adynál) csak mint az otthontalanság helye vagy puszta kulisszája jelenik meg.

Fenomenológiai szempontból ugyanaz a mechanizmus rejlik az otthontalanság otthonának jelensége mögött, mint az ismeretlen ismerős esetében, akivel úgy egyszercsak szembetalálkozunk az anonimitás terének forgatagában, s ismerősnek gondoljuk az idegent. Hevesi hőse például emberekhez rohangál a párizsi utcákon ismerősnek vélve őket – az idegenbe csöppent emberek jól ismerik ezt az idegenség-effektust.

Az említett fejezetet e sarokból érdemes lenne alaposan megírni, mert a közép/kelet-európai tintanyalók saját jövevény helyzetük tudatában („mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén”), de főleg a sarok forgatagában a lét transzcendens lényegét ragadják meg. Az allegória határai feloldódnak önmaguk és a forgatag átmenetiségében, a tömeg anonimitásában (ld. Lee Ungno és Edit Piaf La Foule), az idő illékonyságában (mindig azok a levelek, az Őszi sanzon utolsó sorában is: „Feuille morte”), az évszakok és a szemafor váltakozásának monotonitásában. Az ember e sarkon sem rokona, sem ismerőse, sem utódja, sem boldog őse senkinek, senkinek; forgatagában lehet „Észak-fok, titok, idegenség”. S mire rájövünk, hogy mind járókelők vagyunk az életben, már elénk is állít az ismeretlen ismerős, Saint Michel, a halál angyala. 

A tér a lényeg, a Szent Mihály tér. Mindig tömve van turistákkal. Szobrát a szökőkút felett III. Napóleon („empereur des Français”) alatt emelték 1860-ban. A test kéjt ébreszt. Az angyal teste férfi, arca nő. Androgün reneszánsz férfitest (állítólag Raffaello Louvreben található Szent Mihály-képe ihlette), amely nőé is lehetne. A vértezet ráadásul olyan csalafinta, hogy lehetetlen eldönteni, leszorított női vagy dagadó férfimellet rejt-e. Az arc, mintha egy empír Júnó szoboré volna, nemcsak, hogy nemtelen, de félelmetesség helyett szinte érzelemtelen. Legfeljebb békésen sötét. A nemtelen test és kifejezéstelen arc lehetne bármely ismeretlen ismerősé. Innét indultunk Jével azon a májusi napon a Luxembourg-kert felé. 

Száz Pál