Stigma

Örvendetes, hogy a legmodernebb eszközökkel folyik – plakátok, kisvideók, populáris szakmai anyagok összegzik, miért kell magyar iskolába járniuk a magyar gyerekeknek. De mi történik akkor, ha kiderül, nem tudjuk befolyásolni ismerőseinket, rokonainkat?  Az anyanyelven való tanulás fontossága ugyan a közbeszéd részét képezi, de meglehetősen kiszámíthatókká váltak az érvek. A szakemberek megegyeznek abban, hogy a kisiskolások fejlődése szempontjából fontos az anyanyelven való tanulás, az ismeretlen környezet lemaradáshoz, rossz előmenetelhez vezethet. Abban is nagy az egyetértés, hogy a szlovák iskola választása sok szülő fejében összefonódott a sikeresség tudatával. A magyar iskolák melletti kampányolás pedig ezzel párhuzamosan a közösségért végzett tevékenység szinonimája lett. Az azonban továbbra sincs tisztázva, miként lehet és érdemes felkarolni a közösségről leszakadókat, azokat, akik mégsem a magyar iskolában gondolkodnak – sok esetben a közvetlen ismerőseinket.  Szükség van egyáltalán a kérdés felvetésére? Alapesetben akár azt is lehetne gondolni, hogy a probléma nem igényel további, különösebb boncolgatást. Azonban ez nem így van – különösen az idősebb generáció szembesül a közösségi kudarc szégyenével, amikor látja, hol kötnek ki a gyerekek és az unokák. Akár külföldön, a jobb élet reményében – szerencsés esetben még megtanulnak magyarul vagy törik a nyelvet. (Vajon a hiányos nyelvtudás bocsánatos jelenség, ha valaki Nyugaton él? Soha nem képezte vita tárgyát.) Esetleg az unokák már az asszimiláció felé tartanak, vegyes házasságokban, szlovák iskolákat megjárva, a markáns ellenvéleményekkel nem törődve, már ha egyáltalán családon és közösségen belül elhangzik a nyílt kritika.  A kérdés kibeszéletlensége miatt a magyarságról lemorzsolódók családtagjain rajta marad a stigma, ráadásul belső dilemmáikat titkolniuk kell. Fájó a tudat, hogy bár valaki egész életében a közösségért dolgozik, a fiai, lányai, a másodikharmadik generáció elszlovákosodik, a „rosszabbik” iskolát választja, elmegy az országból, „elveszik”. Vajon ez a nevelés kudarca, egyáltalán ezen a ponton túl van mit tenni? Nem tudni, mert nem foglalkozunk eleget a kérdéssel.  Félreértés ne essék, nem lehet az a cél, hogy felmentést, feloldozást adjunk a szlovák iskolát választóknak, teljesen súlytalanná téve ezzel az anyanyelvi oktatás kérdését. De az sem fenntartható, hogy jó magyar– rossz magyar kategóriákban tekintsünk a kérdésre – ugyanis eljutottunk oda, hogy szinte minden családnak van efféle „sötét foltja”. Hosszú távon létfontosságú, hogy a magyar identitását bárki probléma nélkül vállalhassa és megtarthassa. Függetlenül a szlovák oktatás okozta hátrányoktól és buktatóktól ki kell találni, miként lehet kezelni a külföldre szakadt vagy az ingázó szlovákiai magyarokat. Óriási feladat.