Spanyol–katalán bajvívás Budáért

A budai várfal oldalában emléktábla hirdeti annak a 300 spanyol katonának az emlékét, akik részt vettek Buda 1686-os visszavívásában. Nemrég mellé került egy másik emléktábla, amely külön a katalán katonáknak állít emléket.  Az emléktábla-állítást sokan amolyan közép-európai sportnak tartják, egyes becslések szerint Londonban és Párizsban összesen nincs annyi emléktábla, mint Budapesten. A fent említett példa viszont azt mutatja, hogy mások is ugrani tudnak, ha emléktábla-állításról van szó.  Ebben az esetben a katalánok, akik az ismeretes népszavazási kezdeményezésükkel egyszeriben feltették magukat a világtérképre. És az ilyen függetlenségi mozgalmak – ez már valóban erős közép-európai tapasztalat – a történelem átírásának, újramagyarázásának igényét is magával hozhatják.  Vegyük a budavári emléktáblák esetét. A történelmi háttér: 1686. szeptember 2-án az egységes európai hadak megtörték a Budát védő törökök ellenállását, végre át tudták törni a várfalat, és közelharcban még aznap elfoglalták Budát. Ezzel megkezdődött a történelmi Magyarország területi egységének helyreállítása, és az Oszmán Birodalom pedig megkezdte lassú, de biztos hanyatlását. Megjegyezzük, lehetne piros betűs ünnep a magyarok között szeptember másodika, de sajnos nem az. Pedig egy olyan nap volt ez, amikor fél Európa ide figyelt, és fél Európa véráldozattal vett részt Magyarország területi egységének helyreállításában: a 15 000 magyar katona mellett több tízezer német, francia, lengyel és spanyol harcolt itt. Illetve spanyol vagy katalán harcosok vettek részt az ostromban?  1934-ben állították a budavári Anjou-bástyánál azt a kétnyelvű spanyol–magyar emléktáblát, amely összesen 300 spanyol katonáról tud. Emellé mindössze méterekkel odébb került az ezredfordulón a katalán–magyar emléktábla, a katalán kormány kezdeményezéséből. A magyar szervek jóindulatúan próbálták kezelni a kialakult helyzetet: „Mivel a felmentő csapatokhoz szinte Európa valamennyi országából érkeztek katonák, az önkormányzat úgy döntött, hogy a harcokban legnagyobb részt vállaló nemzetek helytállását külön-külön is elismeri.”  Van valami mulatságos és rosszat sejtető a két emléktáblában, ahogy egymás mellett merednek a nézelődőre. Hasonlóan néznek ki, mindkettő elég óriásira sikerült, mindkettőt lámpafény világítja meg este: láthatóan a katalán emlékezők nem akartak lemaradni a spanyolok mellett. A rosszat sejtető ebben az, hogy a történelmi emlékezet újragondolása révén a spanyolok és katalánok ugyanolyan végeláthatatlan vitákba fognak keveredni, mint a magyarok és a szlovákok. Katalónia Wikipédia-oldalán Salvador Dalí és Antoni Gaudí is katalánként van hirdetve. Akkor tévedés volt őket spanyoloknak hívni eddig? Nem spanyolok, hanem katalánok voltak? Vagy spanyol mellett katalánok is voltak ők? Vagy majd minden hírességnek kielemzik a naplóját, szüleinek írt levelezését, minden belső gondolatát, hogy utólag megfejtsék, vajon a katalán függetlenség pártján lettek volna-e, ha?  Mi (magyarok és szlovákok) már tudjuk, hogy ezekben a vitákban nincsenek adu ászok, végzetes érvek, nincs utolsó szó: mindig mindent meg lehet kérdőjelezni.  A mai spanyol (és katalán) emberek feltehetőleg nagy hévvel vetik bele magukat majd az ilyen vitákba. Csak a spanyol (és katalán…) kultúra iránt lelkes tömegek feje fog belefájdulni a történelemnek az ilyesfajta utólagos széthordásába.