Sikeres sikertelenek

Vajon aki sikeres, környezete által elismert a teljesítményéért, az boldog, elégedett, egészséges és nyugodt is?

Már kisgyermekként megtanuljuk, abban növekszünk, hogy a sikereségünket a szülők reakcióihoz viszonyítjuk. Amikor „sikeres” a gyermek, akkor dicséretet, elfogadást, megerősítést kap, ám ezért szófogadónak, elfogadónak, együttműködőnek kellene lennie. Vannak szülők, akik ehhez kapcsolják még a versengést, a vágyat, hogy jobb, ügyesebb, okosabb gyermeket neveljenek a szomszédénál, a többi unokatesónál. A miénk már átfordul, nézd a videót! A miénk már oviban japánul tanul, nézd, milyen szép a bizonyítványa! Sokszor elfelejtjük említeni ennek a teljesítménynek az árát, a sokféle teljesítmény mögött rejtőző, meghúzódó stresszt, az abból adódó szorongást, érzelmi konfl iktust.

Sok szakember fi gyelmeztet arra, hogy bár a gyermekek motivációja, képességeik kibontakozásához kell a szülői fi gyelem és fegyelem, a tudatos jelenlét, már gyerekkorból hozzuk magunkkal a siker vágyát.

Bennem számtalanszor merül fel a kérdés: ha engem anyukám többet motivál, gyakrabban ül le velem tanulni, és nem engedi el a kezem már alapiskola alsó tagozatán, vajon lehettem-e volna sikeresebb diák? Saját erőmből ugyanis ketteses lettem, s bár így is gimiben, majd egyetemen tanultam, sosem éreztem magam elég okosnak, mert azok, akik véleménye számított, folyamatosan megkérdőjelezték, vajon nem lennék-e többre képes. Ma már tudom: akkor annyira voltam elég, és hogy anyukám annak a korszaknak, a családi körülményeinknek megfelelő döntést hozott.

Ma viszont a szülők óriási nyomást tesznek gyakran csak egyetlen gyermekükre, akiknek a lehető legtöbbet szeretnék biztosítani. Tanulj, vagy nem leszel gazdag, vagyis a világ szemében sikeres! Jó egyetemre kell bejutnod, vagy mehetsz a gyárba dolgozni, az pedig ugye nem elég jó az elvárásainknak, gondolják a szülők. A gyerek pedig talán érzi, ez nem teljesen így van, de dolgozik benne a sikertelenség félelme, tehát emészti magát.

Épp ezért szélsőségesen szorongó gyermekeket nevelünk az iskolákban és otthon is. Olyan gyerekeket, akik önmaguk szerethetőségét kérdőjelezik meg az érdemjegyeik alapján…

Hozzájárul ehhez a tanár, a közösség és az otthoni légkör is.

Ezért fontos beszélni arról is, hogy sokszor túlértékeljük a sikeres emberek életét. Nem látjuk, és higgyük el, nem szeretnénk megtapasztalni a sikerig vezető út árát. Az az óriási megterhelés, az az emberfeletti küzdelem és stressz nyomot hagy általában a mentális egészségben is.

Eszembe jutott valamelyik nap, hogy miért nem látunk egy „átlagos” életet sikeresnek? Hogy egy kényelmes életet, biztos családi hátteret biztosító, gyermekeiket nyugodt környezetben nevelő emberek miért nem kapják meg a sikeres jelzőt? Pedig egy ilyen élet is küzdelmes, lemondásokkal teli, szeretetre, odaadásra épülő, sok stresszel járó életút tükre! Értékelni kellene, hiszen a boldogság, ma már kutatásokból tudjuk, nem önmagában járó jelenség, hanem egy képességünk. Amit tanulnunk kell, ezt is át kellene adni a szeretteinknek, tanítani erre a kicsiket, hogy örömet és hálát érezzenek függetlenül attól, ki nevezi és miért őket sikeresnek, vagyis elég értékesnek.