Segélyhívás

Sok minden eszébe jut az embernek az ilyesmi hallatán, kezdve a történelmi Magyarország területén élő nemzetiségektől Szent István intelmein át egészen addig, mennyire szeret Magyarország egyéb nemzetközi fórumokon ezeréves európai múltjára hivatkozni. De ez az írás nem erről szól. Hogy (rossz) példáért ne menjünk a szomszédba, ne hagyjuk szó nélkül az elkötelezett szociáldemokrata Robert Fico témához kapcsolódó kijelentéseit sem, akit az összetákolt bárkákon halálra éhezett menekülők és vízbe fulladt gyerekeik ezrei arra indítottak, hogy világossá tegye, Szlovákiának esze ágában sincs hozzájárulni e szerencsétlen emberek megsegítéséhez, oldják csak meg azok az államok, amelyeket a dolog közvetlenül érint. Hogy a témában ismét szlovák–magyar egyetértés uralkodik, nem vigasz. Nyomasztó, mit tesz e két kormányfő, aki egyébként oly szívesen példálózik nemzete történelmi nagyságával, de nyilvánosan tesz tanúbizonyságot kicsinységéről, erre buzdítva országa polgárait is. Mert miről is szól az egyre súlyosabb bevándorlóprobléma? Arról, hogy a legkilátástalanabb helyzetben levő emberek, akik az éhezés, az üldöztetés, a fizikai likvidáció elől menekülnek, a civilizált Nyugathoz fordulnak segítségért, ahol állítólag érvényesülnek az emberi és szociális jogok, amire az öreg kontinens oly büszke. Ezeknek az embereknek a túlnyomó része nem azért hagyja ott mindenét, hogy minket kifosszon, visszaéljen a szociális rendszerünkkel, elvegye a munkahelyünket és ledöntse templomainkat. Ezek az emberek egyszerűen élni akarnak. S Európának, a kulturált Európának kötelessége meghallani a segélykérést, s kinyújtani a karját. Miért is? Mondjuk puszta felebaráti szeretetből, hiszen kultúránk alapja állítólag a zsidó–keresztény tanítás. Vagy mondjuk azért is, mert a fejlett Nyugat gazdagságának nagy részét éppen egykori gyarmatai kifosztásával szerezte. De mindenekelőtt azért, mert a világ fejlettebb része felelősséggel tartozik a világ szegényebb részéért, s a globális problémák megoldásáért. Nehéz elhinnünk, de immár mi is ebbe az elit klubba tartozunk. S ezzel felelősség is jár. Nemcsak akkor kell európainak lennünk, amikor brüsszeli pénzekért nyújtjuk a markunkat, hanem akkor is, amikor mások nyújtják a kezüket felénk. Igen, rengeteg a megoldandó probléma itthon is, de ez nem jelentheti azt, hogy nem látunk tovább az orrunknál, és csak saját magunkkal törődünk. Éppen abban áll egy nemzet, egy kultúra nagysága, hogy képes felülemelkedni saját magán, apró-cseprő problémáin, s áldozatot hozni bizonyos magasabb célokért. A történelem megmutatta, hogy hosszú távon ez mindig kifizetődik. Ahogyan az is bebizonyosodott a történelem során, hogy azok az országok a legsikeresebbek, amelyek nyitottak, mind eszmeileg, mind fizikailag. Igen, indokolt ellenérv, hogy a bevándorlók ezrei közt lehetnek terroristák is, ez azonban nem lehet ok arra, hogy Európa en bloc elutasítsa a pusztulás elől menekülőket, miközben az emberi jogok és az emberi méltóság tiszteletéről harsog. S ha már szót ejtettünk a történelemről, Közép-Európa évszázadok óta a Kelet és a Nyugat határán egyensúlyoz. A vasfüggöny leomlásával az a szerencsés helyzet állt elő, hogy immár önszántunkból a fejlett Nyugathoz csatlakozhattunk. Fontos, hogy ezt mindig észben tartsuk, s ne hagyjuk, hogy ostoba politikusok puszta önzésből és hatalomvágyból újra Kelet felé rántsanak. Se eszmeileg, se fizikailag. Mert ne feledjük, nem mindenkinek adatott meg az a luxus, hogy maga döntse el, melyik klubhoz tartozzon.