Röhigcsélés és önámítás

Dúlnak az érzelmek és az indulatok. A szurkolók levetetik a mezt a játékosokról Andorrában, majd megszavazzák az évszázad kudarcának a vereséget. Egy évvel az Európa-bajnokság csodája után ez hogy történhetett meg?

Megkockáztatom, a válasz a lehető legegyszerűbb. A magyar futballban évtizedek óta nem történt lényeges változás. Amiben a legjobbak vagyunk, az ugyanaz: mégpedig az önámítás.

Próbáljunk reálisan látni: tavaly kijutottunk az Eb-re úgy, hogy egy szupergyenge csoportban elcsíptük a harmadik helyet, majd remek játékkal kiütöttük Norvégiát a pótselejtezőn. OK! Az Eb-szereplés még okébb volt, a magyar válogatott tényleg a torna egyik meglepetéscsapatának számított. Ez az eredmény azonban főleg azt mutatta meg, hogy a megfelelő felkészültségű szakmai vezetés egy önálló tornára fel tudja készíteni a magyar futball játékoselitjét. A vb-selejtezőkön (s ezekkel párhuzamosan a nemzetközi kupaporondon) azonban hamar kiderült, hogy a magyar futball az üzemszerű működésben nemzetközi szinten versenyképtelen. „Andorra” előtt nem volt idő a finomhangolásra, több kulcsember is hiányzott, maradtak a „tizenöt-tizenhat évesek” (WTF?), legalábbis Dzsudzsák Balázs csapatkapitány víziója szerint. És maradt egy kicsi a nagy mellényből – miközben az andorraiak feltúrták a pályát, és megnyerték a meccset.

A vereség után a legárulkodóbbak a reakciók. Dzsudzsák Balázs videóinterjúja megérne egy külön elemzést. Persze, könnyű rajta röhigcsélni, lepénzéhesezni, a könnyein gúnyolódni. Amikor a norvégok elleni pótselejtező visszavágója előtt gyújtó hangú beszédet mondott, akkor jó volt? Bernd Storckkal hasonló a helyzet. A kapitány hajlamos önmagát kősziklakeménységű futballtrénerként beállítani. Storck, a két lábon járó racionalitás, olyan ember ő, aki vállalja a felelősséget, aki nem bújik el. Ehhez képest most összefogást hirdet. Összefogás, jóanyám! Egervárin ugyanezért nevettük, valljuk be. Szakmai alapon kössenek bele a futballokosok (Balogh Norbert szerepeltetésére így sincs épeszű magyarázat), de az azért árulkodó, hogy az oroszok elleni meccs után azzal büszkélkedett, hogy hatszáz passzunk volt. Húha. Pénteken meg Andorra 44 sikeres passzal vert meg bennünket. Ráadásul lehetett tudni, hogy ez a stílusuk, a híres pireneusi minimál. A szövkapnak erre kellett volna felkészítenie a csapatot. Aztán ott vannak a sportújságírók. A Nemzeti Sport vélemény rovata továbbra is aranybánya. Az a szerző, aki az NB I-es „aranymeccs” előtt még futball-lázról, fellendülésről és reményről írt („ha létezik fontos üzenete a magyar futballfejlesztésnek, akkor a harminchárom forduló megmutatta, a tehetségeink hosszabb távon is lendületet adhatnak a focinknak”), most feltartott ujjal borong („nincs elég tudás, nincs elég erő, nincs futball…”, „futballistáink milyen szakmát űznek valójában?”). Fantasztik! Hajlamosak vagyunk elfelejteni: az újságíró feladata a kérdésfeltevés, a kritika megfogalmazása, az elemzés. Ami meg itt megy a magyar focival kapcsolatban időtlen idők óta, az a drukkolás, a gyámkodás, az együttmutyizás meg sündörgés furcsa, egészségtelen egyvelege. Az a kurva zrika.

Ennek egyszerűen nincs értelme, lelombozó az egész. A magyar foci közege pszichiátriai kórképet mutat, egyszer fent, egyszer lent, döngetjük a mellünket, majd megtépjük a hajunkat, mennyből a pokolba és vissza. Bipolár vagy borderline – talán egy pszichiáter segítségére volna szükség, hogy együtt meggyógyuljunk vagy felnőjünk.