Pro minoritate

Mindkettőről írtunk eleget, de támpontnak egyik sem használható.

A lényegesen higgadtabb Fico-kép, amely a választások óta uralja a hazai sajtót, önmagában csak az ún. kremlológusoknak mondhat valamit, a status quót ígérő kijelentésekre pedig mondhatnánk, láttunk már karón vadnyulat. S valóban: általában a kisebbségi problémakör részletkérdéseiről vagyunk hajlamosak vitatkozni, nézni meg nemzetközi normákat és ajánlásokat és több ezer oldalon szoktunk értekezni félparagrafusok 15. bekezdésének vonal alatti utalásairól. A probléma gyökere pedig nem a módszerekben, nem az ajánlások és jogszabályok mélyen szántó értelmezésében van.

Szlovákia lakosságának elég nagy része nem szlovák ajkú, a múlt század eseményeit nem vérben forgó szemmel néző egyének számára az is világos, miért van ez így. Él ebben az országban néhány nagyon kicsi létszámú kisebbség, amelyek létéről a köznépnek vagy van tudomása, vagy nincs, a politikai elit esetenként figyelembe veszi, hogy élnek itt németek, lengyelek, ukránok, ruszinok. Meg csehek, de itt „ugorgyunk”, mert a honi szabályozás szerint a cseh hivatalos nyelvként elfogadott.

Két kisebbség helyzete teljesen eltérő. Az egyik a roma, a másik a magyar. A szlovák közvélekedés és – sajnos – a szlovák politikai elit mindkettőt feszültségforrásként kezeli, a romát kriminogén közegnek, a magyart nemzetbiztonsági kockázatnak tartja. Itt van a kutya elásva.

Mindegy ugyanis, van-e kisebbségekért felelős kormánytag, van-e tárca vagy legalább tárca nélküli miniszter. Ha két nagy létszámú kisebbség alapvetően ellenségként kezelt közösség, nem lehet jó megoldást találni semmilyen intézményes keretre. Vannak elfogadható és kevésbé elfogadható modellek, vannak finoman elhallgatott témák, de jó megoldás nem létezik. A nemzetállami stratégiák egynyelvű országot célzó tevékenységei ugyanis a szabad, demokratikus államok eszményeivel nem egyeztethetők össze, s így a konfliktus – verbális vagy rosszabb formában – eleve adott.

A megoldás kulcsa – akár tetszik, akár nem – a mindenkori többség kezében van. Ha a többség a kisebbséget lekezeli, akkor bántja. Ha ellenségnek tekinti, akkor is bántja. A többség őszinte gesztusa abban az irányban, hogy a mindenkori kisebbséget állampolgárok közösségének tartja, kikerülhetetlen, legalábbis akkor, ha szabad és demokratikus országot akarunk építeni. S ezt a gesztust nem szabad feltételhez kötni, pl. lojalitási megnyilvánulásokhoz, mert az nem alap, hanem következmény. A szabad és a kisebbséget egyenrangú polgártársnak tekintő állam iránt ugyanis a lojalitás a maga természetességében jelenik meg – magyarán: ha jó nekem itt, mi a fenének lázadoznék? A romakérdésben a helyzet nem egyszerűsíthető le ennyire, de a szlovákiai magyarok esetében igenis ez a járható út – egyébként későbbi példát adva a romákhoz való viszonyulás megváltozásának is.

Elérhető ez a mindenkori politikai elit szintjéről? Csakis onnan érhető el. A szlovákiai lakosság egyelőre még zömében tekintélytisztelő. Lefordítva a legegyszerűbb magyar kijelentő mondatra: ha holnaptól Fico a hazai magyarságot társnak, állampolgárnak, polgártársnak és lojális adófizetőnek állítja be nyilatkozataiban, a látens nacionalizmus térvesztése borítékolható.

Képes rá? Meglátjuk.