Politikai demencia

1996 és 2006 között szinte érezni lehetett a társadalom belső lüktetését. A Mečiar-rendszer elleni küzdelem, a NATO- és az EU-csatlakozás érdekében kifejtett igyekezet nemcsak a politikai elitet mobilizálta, hanem megmozdult a civil társadalom is. Voltak konkrét célok és határidők, volt lelkesedés, és a polgárok többsége támogatta a kormány integrációs törekvéseit. Aztán jött a 2008-as pénzügyi válság és sok minden a visszájára fordult.

Ma már sokan úgy tekintenek az EU-ra, mint a nemzeti szuverenitás fő ellenségére, ami nevetséges argumentáció, hiszen a kis országok a modern gazdaság korában sehogy sem lehetnek teljesen önállóak.

Katonailag pedig az USA-n kívül a Szlovákiánál nagyobb országok sem tudnak megállni a saját lábukon. Kritizáljuk az ország NATO-tagságát is, de elég egy pillantást vetni az orosz törekvésekre, és megértjük: a NATO-tagsággal járó kiadások nem feleslegesek. Az elmúlt pár évben az oroszok elfoglalták Grúzia nyugati területeit, elcsatolták a Krímet Ukrajnától és aktív részesei a kelet-ukrajnai „furcsa háborúnak”. Mindezek ellenére a polgárok közönyösen szemlélik az orosz katonapolitikai lépéseket, és azt ismételgetik, hogy a mai Oroszország nem azonos a Szovjetunióval. Ezzel a megállapítással saját magunkat csapjuk be. Úgy viselkedünk, mintha semmi közünk sem lenne az egészhez.

Még elszomorítóbb, hogy az ellenzéki pártoknak sincs semmi mondanivalója a helyzetről. Pontosabban fogalmazva: az ellenzéki politikusok még hangosabban acsarkodnak az EU és a NATO ellen, mint a kormánypártiak. Pedig az unió koncepciója a modernkori történelem egyik legkomolyabb víziója. Immár 73 esztendeje béke van Európában, és ha az unió víziója megvalósul, akkor további békés évtizedek jönnek. Csakhogy ezzel a felfogással szemben itt a jelenkori nacionalista hullám, amely minden józan megfontolást elsodor. Az internetes portálokból naponta dől a hazug propaganda a bevándorlás veszélyeiről, a növekvő kriminalitásról és a keresztény Európát fenyegető veszélyekről. Kormánypártiak és ellenzékiek egymást harsogják túl a nemzetállami koncepció felmagasztalásával. Kelet-Európa politikusai úgy vélik, az európai integráció helyett erős nemzetállamokra van szükség. Ám aki ismeri az európai történelmet, tudja, hogy a 20. században ez a koncepció két világháborút okozott.

Eközben alig esik szó az egyre nagyobb méreteket öltő kivándorlásról és a társadalmi méreteket öltő apátiáról.

Ezen sincs mit csodálkozni, hiszen a politikusok nem a reményt sugalmazzák, hanem a bizonytalanságot és a sötét jövőt. A polgárok félnek, és a félelem a demokrácia legnagyobb ellensége. A reszkető embert könnyű manipulálni, mert a félelem paralizálja a gondolkodást és összezavarja az érzelmeket. Még a jó érzésű emberek is felülnek az egyre sűrűsödő gyűlöletkampánynak. Migráncsoznak, brüsszeleznek. Mára ez a két szó uralja az egész térséget.

Egy éve még Fico arról beszélt, hogy Szlovákia az EU magországa lesz, ám közben a szlovák kormányzat csendben odasuttyogott az Orbán-vezette EU-ellenes formációhoz.

Büszkék lehetünk magunkra. Lassan, de biztosan balkanizáljuk Európát. És közben mi magunk is butulunk és tompulunk. Ha így folytatjuk a „merülést”, hamarosan elérjük a demencia felső határát.

Hunčík Péter