Pizzát, kézzel

Hogy miért? New Yorkban a pizzát szigorúan kézzel eszik: szeletenként kettéhajtják, hogy kívülről csak tészta legyen, és úgy tömik magukba. A város lakói allergiásak arra, ha valaki ezt máshogy csinálja. Megtapasztalta ezt pár éve Bill de Blasio polgármesterjelölt is, aki késsel-villával fogott hozzá egy szelethez, ezzel majdhogynem kockára téve a győzelmét. Az, hogy végül kimászott a csávából, annak is köszönhető volt, hogy olasz származása okán jó kifogást talált az „európai stílusú” étkezésre.

A példa persze banális, de nem teljesen irreleváns. A szavazók ugyanis sokszor hasonló, banális tényezők alapján hozzák a végső döntést. A választóknak van egy tudatos része, amely olvassa a napi sajtót (és nem feltétlenül hátulról), figyeli a politikai eseményeket és reagál rá. A maradék rész – a többség – azonban csak töredékeket tud az aktuális politikai agendából. Ezek a választók nem a politikai események, hanem egyéb jelek alapján döntenek. Hogy szimpatikus-e a jelölt, vagy a párt vezetője. Hogy milyen a ruhája, haja, szakálla, hangja. Hogy mutatósak-e a kampányanyagok. Hogy éppen melyik párt aktivistája volt a legmeggyőzőbb, vagy mosolygott a legszebben. Hogy melyik pártból ismer valakit. A sor folytatható.

Itt jön a képbe a pizza. Nagyon sok New York-i számára a helyes „pizzatartás” fontos kulturális kód. Annak a jele, hogy valaki ismeri és tudja a helyi kultúrát, „egy a nép közül”. Minden jel szerint a választók egy jelentős részénél az ilyen szimbólumok jelentik a kulcsot ahhoz, hogy meghozzák a döntésüket arról, kire szavaznak. Az „egyszerű ember” képe, a politikusé, aki „egy közülünk”, nagyon vonzó, és a politikusok közül sokan próbálják ezt az imázst mutatni a külvilág felé. A dolog persze részben vicces, hiszen valójában mindenki tudja, hogy ez színház. Kasich kormányzó szinte biztosan nem enne kézzel pizzát, ha nem pásztáznák a kamerák. De a választók is tudják, hogy a politikusok színészkednek előttük, mégis elvárják tőlük. Ahogy Paul Taggart találóan megfogalmazta, „a legkülönlegesebb emberektől várjuk azt, hogy a legegyszerűbben viselkedjenek”.

Amikor pedig a kampány véget ér és Kasich kormányzó és a többiek immár nem harcolnak a szavazatokért, akkor előkerül a fiókból a kés és a villa, szimbolikusan és képletesen is. Bár ez frusztráló lehet a szavazó számára, a szíve mélyén szerintem a kampány színházi jellegéről az is tud, aki ilyenkor felháborodik. És újra elhiszi, sőt elvárja azt, amikor pár évvel később megint az urnákhoz járul.