Pártelnökök csatája

Ha öt éve egy párt országos politikai tapasztalatokkal szinte nem rendelkező, a korhatárnak épphogy megfelelő jelöltet indít az államfőválasztáson, mindenki körberöhögi és biztos bukást jósol. Az utóbbi évek tapasztalatai viszont óvatosságra intik a hüledezőket. 2014-ben a Smer egy minden vezető posztot végigjárt csúcspolitikust jelölt (Robert Fico), a jobboldali ellenzék pedig egy korábbi házelnököt és koalíciós pártelnököt (Pavol Hrušovský). Mindketten több mint 20 évet lenyomtak a politikában, hogy aztán Fico a második körben szenvedjen csúfos vereséget, Hrušovský meg már az elsőben. A győztes egy Andrej Kiska nevű kezdő volt, akinek annyi politikai tapasztalata sem volt, mint most az MKP elnökének, Menyhárt Józsefnek. Akkor a másik nagy nyertes az azóta vakvágányra futott Radoslav Procházka lett, akinek politikai karrierje a választás előtt négy évvel kezdődött. Ez nem azt jelenti, hogy 2019 márciusában Menyhárt József kenterbe veri Bugár Bélát. Az elnökválasztás megmutatja, hogy 2014 trendforduló volt-e vagy kisiklás. 2014 előtt olyan jelöltek lettek államfők (Kováč, Schuster, Gašparovič), akik mögött hosszú közéleti karrier állt, az elnökség ennek betetőzése, egyfajta nyugdíjas állás volt. 2014-ben a fiatalok és újak szerepeltek jól, a választók ugyanis más típusú államfőre vágytak. Ez nem csak az elnökválasztásra érvényes (lásd Boris Kollár pártját), és nem csak szlovákiai jelenségről van szó.
 

Miközben elvileg két „államfő-koncepció” csap össze magyar fronton (is), az MKP és a Híd döntésének is megvan a racionális magyarázata. Az MKP Bárdos Gyula 2014-es jelölésével viszonylag sikeres próbát tett, és azt a következtetést szűrte le, hogy érdemes magyar jelöltet indítani – sőt, egyesek valószínűleg ezt kötelességként fogták fel. A párt már egy éve bejelentette a jelöltállítást, így már nem volt visszaút – akármilyen nehezen is lett meg végül a jelölt. Bugár indulása még inkább kényszerhelyzetbe hozta az MKP-t. A második fordulóba jutásra egyiküknek sincs valós esélye, a fő cél kimondva-kimondatlanul a választótábor mozgósítása és egyben tartása. Míg a lassan 30 éve a politikában levő Bugár két lábon járó márka, akivel tizedik éve el lehet adni egy parlamenti pártot, addig Menyhárt a választás apropóján válhat ismertté a szélesebb közönség számára. Előnye, hogy tőle senki sem vár továbbjutást, de még győzelmet sem magyar fronton, így csak meglepetést okozhat.
A csata nagy veszélye, hogy a hazai magyar társadalom rosszul méri fel az esélyeket, és egy esetleges gyenge szereplés után közösségi harakiribe kezd. A 2014-ben egyedüli magyar jelölt, az ismert, nem megosztó Bárdos Gyula 5,1%-a mutatja, hogy az elnökválasztáson csak korlátozottan érvényesül az etnikai szavazás. A magyar jelöltek esélytelenségével tisztában lévő magyar választók egy része el sem megy voksolni, esetleg olyan szlovák jelöltre szavaz, akinek valós esélye lehet a végső győzelemre (2014-ben Kiska a Dunaszerdahelyi járásban 26%-ot szerzett, Bárdos 51%-ot). Ez várhatóan most sem lesz másként, tehát a két magyar jelölt nem számíthat arra, hogy a 10%-os magyar tábor voksait ők ketten viszik. Így mindkettejük eredménye jócskán alulmúlhatja a pártstratégák vágyait, de józan saccolásait is – ezért nem árt előre hűteni a kedélyeket.
A magyar indulók szempontjából a 2019-es év eseménye a valós mandátumszerzési lehetőséget nyújtó EP-választás lesz, illetve a 2020-as parlamenti választásra való felkészülés, koalíciózás, listaállítás, közösködés vagy szétforgácsolódás. Addig az elnökjelöltek kampányolnak és mozgósítanak egyet, a karaván pedig halad.