Összetartó erő

Nagyjából másfél év után kerültek az új házba, ott tudták meg a hírt, hogy babát várnak. Gondtalan boldogság időszaka volt ez Katinak, onnantól nem fájt a szíve, ha férje az esti összebújás helyett a garázsban szerelt inkább. A gyermek maga volt az ő csodája, Feri is mutatott némi érdeklődést az állapota iránt, bár orvoshoz egyszer sem kísérte, mert sosem talált rá időt, valami mindig fontosabb volt, amúgy is, majd az asszony elmondja, mit mondtak. Kisfiú, újságolta lelkesen a nő, amikor az ultrahangról megérkezett, Feri pedig mintha még mosolygott is volna. Azonnal rávágta: „Az jó, megtaníthatom őt mindenféle szerelésre, biztos nem lesz olyan anyámasszony fajta, talpraesettnek kell lennie, hisz az én vérem.” 

Kati elképzelte, ahogy a két-három éves, épp beszélni kezdő gyereke megy majd csavarhúzóval az apja után, s már mosolyra is húzódott a szája. 

A születése a Covid időszakára esett. Az időpontja előtt viszont elkapta a vírust, karanténba került, és szerencsétlenségére akkor indult be nála a szülés, amely császárral végződött. A nőt elválasztották a picitől, nyilván a műtét miatt kellett, a babát pedig úgy kezelték, mintha pozitív covidos lenne, így a legsürgősebb vizsgálatokon kívül semmit sem végeztek el rajta. Hazamentek, jól voltak, együtt. A családba megérkezett a gyengédségre vágyó kisded cuki gügyögése, amely az apai szívet melengette. Feri egyre többször mosolygott, és bár fogalma sem volt, hogy kell pelenkázni vagy a fiát öltöztetni, de az estéit inkább bent töltötte a felesége és a fia társaságában. 

A kicsi hat hónaposan fura dolgokat kezdett el csinálni. Olyanokat, amelyeket nem lehetett azzal magyarázni, hogy majd kinövi: napról napra fejlődött vissza, míg egy reggel már a fejét is alig bírta megtartani. Hamar kórházba kerültek, és egy fejszonográfiai vizsgálat után kiderült, az agyában egy nagy terület bevérzett. Alapjában véve valószínűleg a születésekor egy agyi ér megpattant, és a koponyába lassanként szivárgott a vér. Az pedig, miután távozni nem tudott, egy idő után nyomást gyakorolt az agyra. 

Hét műtét után a kisfiú állapota stabil volt, ám nem kielégítő, ugyanis a bevérzés sokkal több problémát okozott, mint az elsőre látszott. A gyerek már ötéves. Heteket töltenek az anyukájával Ukrajnában, ahol szakemberekkel órakát tornáznak, fejlesztve az izmokat. Miért ott? Mert idehaza megfizethetetlen lenne, és a biztosító nem állja ezt a fejlesztést. 

Feri pelenkázza a gyermekét, és amikor otthon vannak, Katival hosszan beszélgetnek. A rokonok kérdésére rávágja, a munka megvárja, a fia nem, amúgy sincs pénz arra, hogy újítgassa a házat, az udvart, mert mindent felemészt a fia életének, sorsának, egészségének ilyen szintű megtartása. 

Kati nem sír. Nem panaszkodik. Ha Feri megöleli, hálás. Tudja, hogyha a gyermekük nem a Covid alatt született volna, a fejszonót elvégezték volna az első napokban, akkor rájöttek volna a vérzésre, és azonnal tudják oldani, de nincs benne gyűlölet. Helyette azt mondja: nekik most ez a sorsuk, feladatuk, dolguk, így, ezzel kapták a szülői feladatot. 

Amikor a kisfiát érinti, látszik benne a mérhetetlen szeretet, és amikor a férje kerül szóba, megjelenik a szája sarkában egy kis mosoly, mintha azt sejtetné, a szörnyű tragédiájuk egyetlen pozitívuma, hogy a férje megszelídült, és megérkezett mellé. Ha ez nincs, lehet, sosem engedi őt közelebb. Mert ez, amin átmentek, összerántotta őket.