Női politikusokat!

Azért válasszunk nőket a parlamentbe, hogy nagyobb legyen a nők aránya? Csak azért kerüljenek be, mert nők? Gyakran kérdezik ezt olyan emberek, időnként felháborodottan, akik nem foglalkoznak azzal, hogy még mindig nem egyenrangúként ítéli meg a társadalom a nőket és a férfiakat, sőt akadnak, akik egyenesen tagadják, hogy bármilyen zavar lenne a rendszerben, és meggyőződésük, hogy a nőknek minden joguk és lehetőségük megvan ahhoz, hogy elérjék a céljaikat. A párkapcsolati és családon belüli erőszak létezésére is világos magyarázatuk van: Hiszen a nők sokkal rafináltabb módon tudnak erőszakot tenni a férfiakon, manipulációval, „női eszközökkel”, aztán, ha a férfinek eljár a keze, nem ítélhetjük el ezért. Hiszen ő máshogy nem tud védekezni!

Máshogy nem tudnak védekezni azok a férfiak, akik gyöngék, máshogy nem tudják megmutatni az erejüket, csak a fizikai, anyagi vagy politikai hatalmukon keresztül.

Csakhogy a bántalmazás nem védekezési módszer. Éppen ellenkezőleg: a bántalmazó egy pontos séma szerint működik. Kiszemeli áldozatát, bekeríti (a szerelemnek, féltésnek nevezett viselkedés azt jelenti, hogy állandó kontroll alatt tartja, elzárja a családtól, a barátoktól), és miután már a hatalmában érzi, kezdődhet az igazi terror, a számonkérések, az elbizonytalanítás, később pedig a fizikai bántalmazás. A bántalmazást követi a látszólagos megbánás, amikor a bántalmazó szerelmet vall, bocsánatot kér, és fogadkozik, hogy mindezt csak szerelemből tette, és sohasem fordul elő többször. Így eléri, hogy a bántalmazott érezze magát végül bűnösnek abban, hogy ilyen cselekedeteket hív elő a partneréből. Ez az érzés a megalázottság és a megfélemlítettség érzésével együtt nagyon nehézzé teszi a bántalmazott számára a kiutat, miközben a család, a barátok nem hiszik el, hogy partnere bántalmazó, hiszen sehol máshol nem viselkedik erőszakosan.

Nem üti meg a postást, a főnökét, a szomszédasszonyt, csak és kizárólag a partnerét.

Azért válasszunk tehát női politikusokat a parlamentbe, hogy ott végre komolyan vegyék a nők problémáit, a nők elleni erőszakot, a nők munkapiaci helyzetét (alacsonyabb bérezés, alacsonyabb nyugdíj), az oktatásban, a döntéshozói pozícióban elfoglalt helyüket (a nők nagyobb számban végeznek egyetemet és magasabb képzettséggel rendelkeznek, mint a férfiak, mégsem ilyen arányban kerülnek döntéshozói pozícióba a tudományos, a gazdasági és a politikai életben).

Nézzük viszont meg azt is, hogy a politikusnők választási szlogenjei mögött valós tartalom van-e.

Foglalkoztak-e és milyen módon a nők helyzetével az elmúlt négy évben? Vagy férfi társaikhoz hasonlóan különféle kifogásokat kerestek például a Nők elleni erőszak felszámolásáról szóló egyezmény elfogadása ellen? Ha most indulnak a nagypolitikában való megmérettetésen, vajon látható-e a tevékenységükben olyan elem, ami a nők problémáira is fókuszál? Természetesen a férfiakon ugyanúgy számon kell kérnünk, hogy foglalkoztak-e a nők problémáival!

De ha legalább harminc százalékban nők lesznek a parlamentben, hatékonyabban tudják majd képviselni az érdekeiket, nem lesznek kénytelenek alárendelni a véleményüket a férfitöbbségnek. És lesznek olyan férfiak, aki vagy meggyőződésből, vagy számításból, de csatlakoznak hozzájuk! Mi választunk!