Nem mi tettük, mi csak megírtuk!

Aki hivatásának tekinti ezt a szakmát, nem futamodik meg az első dühtől és szidalmaktól fröcsögő levél érkezésekor, és akkor sem, amikor behívják rendőri kihallgatásra. Három-négy ilyen alkalomra emlékszem, amikor az ügyeiket intéző lakosok szeme láttára vittek fel az emeletre a rend őrei. Máig hallom a kulcsra zárható rácsos kapu kattanását. Zöldfülű újságíró voltam, amikor egy család megkért, göngyölítsem fel az orvosi műhiba következtében sérült gyermekük történetét. Az egyik, ügyben érintett fél azt mondta, ne foglalkozzak a témával, mert lesznek nekem is gyermekeim, akik orvosi ellátásra szorulnak. Lettek, jó egészségnek örvendenek, de a biztonság kedvéért nem közös a vezetéknevünk. Miért írom le mindezt? Mert dühít, amikor bántják, fenyegetik az újságírót, a rádiós és a televíziós riportereket. Minden esetet úgy élek meg, mintha az összes szakmabelit veszélyeztetnék. Legyen szó orvosi műhibáról, politikai érdekről, bármiféle társadalmi problémáról, a tisztelt olvasó, rádióhallgató, televíziónéző úgy dönt, a neki nem tetsző információkért azoknak a közvetítőjét terheli a felelősség. Amikor valakit közülünk fenyegetnek, ezzel engem és a közvetlen kollégáimat is bántják. A tisztelt olvasó a legtöbb esetben nem ismeri a háttérmunkát, a terepen dolgozást, az információgyűjtést, csak a kész hírt látja. Ha nem tud azonosulni az olvasottakkal, hallottakkal, illetve látottakkal, dühöng és ocsmány módon fenyegetőzik. Energiát vesz el tőlünk. Sok munka van egy-egy téma felgöngyölítése mögött, ha több érintettet kell meghallgatni. Amikor felkeres a panaszos, időnként már azon is felháborodik, hogy a másik, esetenként harmadik felet is felkeressük. Gyakran abban a hiszemben él, hogy csak az ő történetét és a sérelmét adjuk közre. Egyfajta „pajzsként” szeretne használni bennünket. Számára csak egy „igazság” létezik. Amikor valaki késsel felhasította az autóm kerekét az egyik kultúrközpontnál, és napokon át úgy szálltam be az autóba, hogy addigra valaki gondosan behajtotta a külső visszapillantó tükröket és megrongálta az ablaktörlőket, épp egy olyan panaszos ügyében kérdezősködtem, aki megüzente az ügyével hozzám fordulónak: Ne merje nyilvánosságra hozni a történetét! Úgy szálltam be az autóba, hogy mindig megvizsgáltam az alvázat, mert egy-két alkalommal azt éreztem, egy másik kocsi követ a házamig, egy ideig még ott áll a kiskert előtt, majd elhajt. Ezekben a helyzetekben egyáltalán nem könnyű dolgozni, és megsínyli a család, a környezet. Mondanom sem kell a tisztelt olvasónak, milyen érzés röviddel édesapám halála után olyan levelet kapni egy önmagát „történelmi szakértőnek” és minden sajtómunkatárs „szigorú bírájának” valló nyugdíjastól, hogy „apád forogna a sírjában”. Mindezek ellenére úgy érzem, sokkal nagyobb súlya van annak, amikor az olvasótól olyan visszajelzés érkezik, hogy szebbé tettük a napját, mert olyan eseményekről értesült, amelyektől jobb, valamivel derűsebb lesz a világ.

A kattintások és reakciók alapján mégis sokkal többen éheznek azokra a hírekre, amelyek borzalmakról, tragédiákról szólnak, és félelmet hintenek szét a társadalomban. Ezeket is közvetítenünk kell, de tessék már elhinni, hogy nem mi okoztuk őket.