Nem egy buszon ülünk?

Kezdjük azzal, hogy nem lehet várni a nem idősektől a tiszteletet, ha a mostani idősek sem adták meg azt a saját időseiknek, amit az utódaik biztos, hogy nagyon jól érzékeltek. Ha a szülők tiszteletlenül beszélnek, viselkednek a saját szüleikkel, kicsúfolják, kinevetik őket, a véleményeiket, az aggodalmaikat, akkor ne csodálkozzanak, ha előbb-utóbb a gyerekeik is tiszteletlenül fognak velük viselkedni. Na, az majd fájni fog. Persze vannak fiatalok, akik ezen a téren jó példát láttak, mégsem azt követik. Ennek számtalan oka lehet, de itt és most talán csak annyit mondanék, hogy akármelyik korcsoporthoz tartozunk, ne hagyjuk magunkat belehajszolni a mesterségesen gerjesztett, generációk közöttinek láttatott konfliktusokba.

Ami viszont számomra pillanatnyilag a legérdekesebb, hogy sok idős sem tiszteli egymást. Persze aki fiatalon rosszakaratú volt, miért ne lenne öregkorában is az. Bár azt gondoltam, az élettapasztalatok és a lelki fejlődés következtében idős korunkra talán jobbá válunk. De nem. Vannak idősek, akik még a hozzájuk hasonló rozoga kortársaikat is örömmel bántják.

A nyitrai buszállomáson felfigyeltem egy idős ukrán párra. Minden várakozó észrevette őket, mert egy fiatalabb férfi, gondolom a fiuk, hangosan ordítozott velük. Ők csak lépkedtek megtörten, aztán amikor a busz mellé értek, a férfi behajította a bőröndjüket a nyitott csomagtartóba, és elviharzott. Aztán már nem láttam őket, mert felszálltam a buszra. Kérdezem az idős sofőrtől, hányas az én helyem, ő meg rám mordult, hogy rajta van a jegyen. Mondom neki, szemüveg nélkül nem látom, mire nagy kegyesen megmondta. Ezen füstölögtem magamban, amikor elindult a busz. Kintről meg nagy kiabálás hallatszott, mert az idős ukránok lemaradtak. Az idős sofőr pedig ahelyett, hogy rögtön megállt volna, hiszen mindent látott, folytatta az utat, és csak jó távol állt meg. A két öreg ember kiabálva, fújtatva rohant a busz felé. Azt hittem, ott fognak összeesni. Miután fölszálltak és lerogytak az első ülésekre, a sofőr rájuk mordult, hogy nem hallja, hova akarnak menni. Miközben a busz csak Pozsonyba ment.

A másik eset egy hetven felé járó nővér. Bemegyek a kivizsgálásra, szoknya van rajtam. Gonosz vigyorral az arcán megjegyzi, hogy attól, ha valaki minit hord, még nem lesz fiatal. Nem szóltam. Akkor elkezdte, hogy vannak öregasszonyok, akik fiatalnak akarnak látszani. Megkérdeztem tőle, hogy kire gondol. Rám nézett, s biztosan értetlennek tartott, mert elkezdett gügyögni. Szokott tejecskét iszikálni? Joghurtkát papikázik? Ezeket kérdezte szigorú arckifejezéssel. Elég megalázó, ha valaki így beszél egy felnőttel. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Újra megkérdezte, hangosabban. Azt válaszoltam, hogy bocs, rosszul hallok. Ennek láthatóan megörült.

Ahogy mentem ki, hallottam, hogy vihog magában: „süket, de azért a miniszoknyát felveszi”.