Nem Depardieu, Jean Valjean

A gazdasági válságnak nem csak egyetlen narratívája van, Európában mégis egy, a konzervatív erők által favorizált neoliberális olvasat az, amely érvényesülni tud. E szerint a válság okai egyfajta morális-gazdasági problémára vezethetőek vissza: az emberek túl sok pénzt vettek fel az államoktól, cserében pedig túl keveset dolgoztak. Ez a narratíva érvényesül Görögországban, Olaszországban vagy éppen Spanyolországban, és erősíti a Dél-Európában élőkkel kapcsolatos sztereotípiákat (lusták, nem dolgoznak, nagylábon élnek stb.). Ebből adódik a kúra is: vissza kell fogni az állami kiadásokat, az állam ne költsön többet, mint amennyije van, és akkor a takarékoskodáson keresztül eljutunk az egyensúlyi helyzetbe. A jelek szerint azonban a fenti három országban végrehajtott, erősen megszorítás-központú csomagok nem hozzák meg a várt sikert. Nem véletlenül: ez a narratíva ugyanis elégtelen.

Ahogy a többi társadalomtudomány, a közgazdaságtan is alapvetően ideologikus. Olyan komplex rendszerekkel dolgozik, amelyek nem csak egyféleképpen magyarázhatóak – annak ellenére, hogy végül mindig csak egy magyarázat lehet a valós. Nem diszfunkció, hanem természetes, hogy a közgazdászok nem értenek mindenben egyet – más közegből érkeznek, más értékek mentén gondolkoznak.

Az viszont már kevésbé természetes, hogy nincs semmiféle szelekció a sikeres és a sikertelen elméletek között. A mostani helyzet ennek iskolapéldája lehetne: annak ellenére, hogy az Obama-féle gazdasági élénkítő csomag lassan, de sikeresen kihúzza az USA-t a recesszióból, miközben az európai megszorító tervek kudarcot vallanak (még a mindig példaként emlegetett Baltikumban is!), a neoliberális ideológusok nem hajlandóak beismerni tévedésüket.

A megszorításbarát világnézethez egyébként további gondolati sémák is kapcsolódnak. Ott van például, hogy a gazdasági válság oka a piac túlszabályozottsága, nem pedig az, hogy a nagy gazdasági szereplők felett nincsen semmiféle kontroll. Vagy éppen az, hogy a lehető legkevesebb adó nem csak igazságosabb, de hatékony is az állami újraelosztásnál; esetleg hogy a szociális háló a potyautaskodás díjazását szolgálja. Nem mindegyik és nem mindenkinél kapcsolódik össze ezek közül: de a gondolati tő azonos.

A valóság azonban a jelek szerint juszt sem hajlandó alávetni magát ennek az ideológiának. Valahogy mégiscsak úgy tűnik, azok az államok tudnak igazán hatékonyan működni, ahol az állam határozott és aktív szerepet vállal. Ahol a megfelelő mértékű újraelosztás képes ellátni szociális funkcióit és ahol a magántőke mellett az állami pénzinjekciók is forgatják a gazdaság kerekeit. Nem arról van szó, hogy hirtelen fel kell rántani az adókat 19%-ról 25-re, ahogy azt vulgárisabb helyeken teszik. Csak annyit kellene feltétlenül megérteni: Európa hőse véletlenül sem a szélsőséges individualistává átvedlő Gérard Depardieu, hanem híres szerepe, a tökéletlen filantróp, Jean Valjean. Ő is volt, és ő is marad.