Ne várjuk meg!

A vb-ezüst kudarcnak számít, ahogy az is, ha a legrangosabb európai kupasorozatban nem jutunk be a legjobb négy közé. Szakembereinket távoli országok hívják, hogy ők, a legavatottabbak tanítsák meg a helyieket a sportág fortélyaira. Aztán egy világverseny nem jön össze, egy másik sem, először tésztát eszünk, aztán ki sem jutunk. Fogjuk erre, fogjuk arra, pechre, bíróra, sérülésre. Klasszisaink még néha megvillannak, jön egy-két jó eredmény, pont jó arra, hogy továbbra is illúziókban ringassuk magunkat. Nem akarjuk látni, hogy a világ elment mellettünk, a múltra hivatkozunk, magunkba fordulunk, ragaszkodunk „a hazai szakmához”.  Aztán eltelik harminc év, és felnő egy generáció, amely már csak cinikusan mosolyog a múlt sikerein. És ünnepeljük azt, hogy végre-végre kijutottunk egy világversenyre. Holott régen ez volt az alap. Az 1996-os olimpiai bronzérmes és a 2000-es ezüstérmes (az az ezüst konkrétan trauma volt, emlékszünk?) magyar női kézilabda-válogatott lemaradt Londonról, és már csak isteni szerencse segíthet abban, hogy ne maradjon le Rióról. Két olimpiát kihagyni zsinórban – az már sok. Az már nem egy rosszul sikerült meccs, egy rosszul sikerült torna, hanem tendencia. Még akkor is, ha közben volt egy Eb-bronzérem Karl Erik Böhn vezetése alatt. Mert KEB meghalt, és az örökségét nem vittük tovább. Klubcsapataink még Európa élvonalába tartoznak, az az elvárás, hogy a Fradi és a Győr legyen ott a BL Final Fourjában, még klasszisaink is vannak, Görbicz csuklómozdulatait végtelenített szalagon kellene mutogatni a jövő játékosainak, s mellette is vannak nemzetközi szintű, megbízható kulcsembereink. De már megjelent a tanácstalanság pályán és a kispadon egyaránt, már megjelentek a futballpályákról ismert közhelyek a meccs utáni nyilatkozatokban. Dermesztő nézni a csendes, szinte motyogós időkéréseket, főleg úgy, hogy az ellenfél edzője ezer fokon ég, és hajszolja védenceit a sikerbe.  Ha Görbicz nem sérül meg, talán a zsenialitásával megnyeri a lengyelek elleni vb-nyolcaddöntőt. De nem lehet mindig Görbiczből élni. Puskásból sem lehetett. A magyar női kézilabda mintha elindult volna egy olyan úton, amelynek a végét, sajnos, a futballisták révén már jól ismerjük. Eufóriában ünnepeljük azt, hogy kijutottunk egy Eb-re.Ne várjuk meg, hogy ide jussunk. Ne várjuk meg!