NATO: ismét a központban?

Oroszország eddig kerülte a közvetlen fegyveres beavatkozást – szemben például a 2008- as grúziai háborúval, amikor a konfliktusba szinte azonnal bekapcsolódtak az orosz fegyveresek erők (és irreguláris csapatok). A Krímen komolyabb fegyveres összecsapásra nem került sor, csak az ukrán hadsereg és tengerészet laktanyáiért zajlott némi, javarészt vértelen közelharc, Kelet-Ukrajnában pedig Moszkva az általa támogatott oroszbarát szakadárokon keresztül ügyködött eddig. Most viszont, hogy a lázadók az Azovi-tenger partján újabb frontot nyitottak, a korábban ukrán polgárháborúként aposztrofálható események egyre közelebb kerülnek egy valós, orosz–ukrán háborúhoz. Ebben a kontextusban jelentősen átértékelődik az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, vagyis a NATO szerepe. A szövetség, amely 1949-ben a kialakuló hidegháborús frontvonal nyugati felén lévő államok tömörüléseként jött létre, a szocialista blokk bukása után vesztett jelentőségéből. Ebben a kétpólusú világrend összeomlása mellett az is szerepet játszott, hogy az USA a szervezetet egyfajta utánfutóvá redukálta, amely a mindenkori expanzív amerikai külpolitika vonalait követte. Most azonban, hogy az USA Obama elnök alatt – a közvélemény nyomására – hátrább lépett, és már nem olyan kezdeményező a nemzetközi porondon, az orosz állam pedig (szinte bizonyosan ettől függetlenül) aktívabbá vált saját nyugati végein, a NATO szerepe ismét fontosabbá válhat. A szervezet Európa szempontjából több tekintetben jó kiegészítője az EU-nak. Egyrészt a NATO-tagság elnyeréséhez nincs szükség olyan mély szociális és politikai reformokra, mint az unió esetében, s ez kedvez úgy a posztszovjet országoknak, mind a Dél-Balkánnak, Ukrajnának és Grúziának. Mindez különösen azért fontos, mert a mai napig igaz, hogy NATO-tagországok ellen sikeres területi aggreszsziót még senkinek nem sikerült végrehajtania. Másrészt a NATO multilaterális módon integrálja Európa nagyobb részét és az USA-t, valamint Kanadát, miközben az EU ugyan erős bilaterális kapcsolatokkal rendelkezik ezzel a két országgal, de azok nem tagjai. Ez lehetővé teszi a jobb koordinációt a két kontinens között. Harmadrészt, a ma még (a Dél-Balkán integrációja előtt) kizárólag keresztény alapokon nyugvó országokból álló EU-val szemben a NATO-nak muszlim többségű ország, Törökország is tagja, s ez hitelesebb szereplővé teszi például a Közel-Keleten. A fenti előnyök miatt egy „újra feltalált”, relevánssá váló NATO komoly szerepet játszhat a következő évek európai politikájában. Két fő kihívással kell megbirkóznia: egyrészt Európa egy még mindig jelentős része nem tagja (például Ausztria, Svédország és Finnország), másrészt különösen a kelet-európai tagállamok anyagi és katonai részvétele az elvárhatónál kisebb a szervezetben. Márpedig a NATO csak addig marad az USA által uralt szervezet, amíg ez az ország adja költségvetése zömét. A nagyobb európai részvétel nagyobb beleszólást is jelentene. Ez pedig a jelek szerint a visszahúzódó Egyesült Államokat sem zavarná különösen, miközben további súlyt adhatna Európának a nemzetközi színtéren.