Mumus liberálisoknak

„A rólam szóló cikkek kilencven százaléka negatív. A liberálisok utálnak. Még jobban, mint Trumpot.” (Orbán Viktor Chuck Norrisnak)

A magyar miniszterelnök a maga vezette autójával fuvarozta körbe a budapesti látogatáson járó amerikai karatekirályt, akcióhőst, s nagy republikánustámogató konzervatív színészt. A megjegyzés nem panasz volt, inkább dacosan hetyke ténymegállapítás – mondhatni, Oscar Wilde felfogásában: sok ellenség, nagy megtiszteltetés.

Orbán Viktor mára elérte, hogy ő a liberálisok egyik globális mumusa. A puszták Trumpja, útban a sztyeppe felé. 

A provokátor szerepét politikusi alkata miatt szívesen vállalja, a magyaroknak így van egy világhírű, ugyanakkor Európát megosztó vezetőjük. Orbán Viktort a harc és a kifejtett hatás érdekli, s mindemellett ütésálló típus. Ez nem kispályás kombináció. Stratéga, aki hideg fejjel képes gondolkodni, nyomot akar hagyni, nemzetközi tényező szeretne lenni. A migrációs témát, a kontinens konzervatív tradícióinak védelmét, a népesedési kérdést, a jövőtől való szorongás korhangulatát kiváló érzékkel ragadta meg, s tette egyrészt fontos európai vitává, s közben nem mellékesen először a modern magyar politikában egy külpolitikai témát nyerő választási üzenetté formált. Kétségtelen, politikai tehetséggel állunk szemben, ezt tagadni vakság lenne. 

„Nélkülözhetetlen szerepet játszik! Ő az, aki benne van az Európai Néppártban, és kelti a felfordulást, ami kreálja az új megosztottságot... 

A valóság az, hogy választani kell Merkel és Orbán között. A politikai döntés arról szól, hogy vagy az egyik, vagy a másik.” 
(Marine Le Pen, a francia ellenzéki Nemzeti Tömörülés elnöke az Indexnek) 

A regionális játékos kontinentális ambíciókkal bír: hatalmas lendülettel vezényelné a szuverenitáspárti erők küzdelmét a brüsszeli bürokrácia mint a központosítás szimbóluma ellen. A másik oldalon Emmanuel Macron francia elnök állna a csapatok élére, nem titkoltan diabolizálva a magyar vezetőt. A játszma tétje a 2019-es európai választás, az erőviszonyok átrendezése vagy a status quo megőrzése. 

Orbán Viktor számára pedig ebben a nemzetközi helyzetben a rossz sajtó is jó sajtó, mert az is nyilvánosság, ahol menetelhet. Régi csibészes jelszava az is, hogy nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. És öreg hiba ellenfelei részéről, hogy diplomatát keresnének ott, ahol nincs diplomata. 

„A Soros Györgyről szóló összeesküvés-elméleteket Magyarország terjeszti. Ez pedig az európai antiszemitizmus legaljasabb formáira vezethető vissza.” (Andreas Kluth főszerkesztő a Handelsblattban)

"Orbán Viktor élen jár az antiszemitizmus elleni harcban.” (Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök a CNN-nek)

Itt most egy pillanatra a „Mindkettőnek egyszerre nem lehet igaza” című rovatunk jelentkezik. Avagy tessék választani, két állítás, két hangulat, két indulat. Az európai liberálisok és baloldaliak elkeseredetten támadják a magyar kormányfőt, s ebben még ma is muníció lehet a diktatúrázás mellett az antiszemitizmus ilyen-olyan gyanúja, vádja, címkéje. Erre viszont Orbán komoly védelmet dolgozott ki a keményvonalas izraeli vezetővel kötött közép-európai szövetséggel. Sőt, offenzívába is kezdett, mégpedig vitába szállva az Izrael-kritikus európai baloldallal, illetve rámutatva az iszlám szélsőségesek, a bevándorlás európai zsidóságot fenyegető elemeire, törekvéseire, potenciáljára. 

Politikai fegyvertárában tehát ott a konzervativizmus populista (vagy populáris) átformálása, a hagyományőrzés modern verziója, a liberalizmussal szembeállított antikommunizmus és a nemzetállami keretek védelme a globalizáció népvándorlásaival szemben. 
E keretek közt érdemes tehát értelmezni a megosztó magyar politikai vezető jellemzőit, lépéseit. Orbán nem antiszemita, mint ahogy nem is diktátor. Otthon ellenfelek híján autokrata, idegenben plebejus demokrata. 

Posztmodern politikus, akire érdemes a legendás Raymond Aron megállapítását alkalmazni: „A modern társadalom demokratikus társadalom, amelyet a lelkesedés és méltatlankodás elragadottsága nélkül kell szemlélni.”