Monarchista útikalauz anarchista kalandoroknak

Radko Pytlík (haškolog) életrajzának a találó és zengzetes Toulavé Housle címet adta. Hogy pontosan merre bolyongott Hašek a század első tizenöt esztendejében, sokszor szintén csak sejthető. Riportokat, útibeszámolókat sem írt (az csak a háború után jön igazán divatba), írt viszont egy halom utazásai által ihletett humoreszket, anekdotát és novellát, melyeket lapokban közölt, s részben ezekkel alapozta meg irodalmi karrierjét, mindamellett, hogy efféle ambíciói sosem voltak. De sajnos (hálisten!) pénz kellett a következő bolyongáshoz, így meg kellett írni őket, mert a hírlapi közlés akkor még (boldog kor!) pénzforrásnak számított.

„Na Slovensku” kezdte, amely akkor, a századforduló idején „Uhry” volt, ahogy a későbbi években Erdély és Szlavónia is, s Galícia, ahol többször is megfordult, szintén a Monarchia kebelén ringott. A második balkáni háború alatt, úgy tudni, Macedóniában is járt. Itáliában többször, pláne Velencében. Sokszor még a hozzá legközelebb álló emberek sem tudták, hová tűnt el hetekre. Legenda szól arról, ahogy egy átsörözött koratavaszi prágai éjszakán a kocsmából kijőve döntötte el, hogy még hajnal előtt elindul „do Uher”. 
Ezek a kóborlások (toulky) aztán kiváló meséket szültek, lévén, hogy a magyar csendőr éppúgy nem szereti a magyarokkal ezeréves házasságban élő tótok izgatását a pánszláv csehek által, ahogy a muszka határőr sem szereti a kelet-galíciai határon kéretlenül csámborgó monarchiabeli figurákat. Délen a hatalom őrző szeme ekkoriban könnyen horvát irredentának vagy rác anarchistának nézhette bohém Jaroszlávunkat. S miféle hazafi lett volna az, aki nem csukatja le őt Erdélyi útja során „Dr. Vlado”-val, azaz Aurel Vladdal, az oláh országgyűlési képviselővel. S mire a monarchia bürokráciájának lomha malmai tisztázták ártatlanságát, addigra már több novellája is elkészült fejben. 

Hašek egyébként valamennyire magyarul is tudott, elbeszéléseibe a lengyel, a szerbhorvát és a német mellett a magyar nyelv mászik be leginkább, s hogy a bábeli zűrzavart tetézze, sokszor helytelenül, frázisok töredékeiként, úgy, ahogy szerzőjére ráragadt. A magyar vonatkozású elbeszélések zömét lefordították (persze az exterritóriumokéit már kevésbé). Vozáry Dezső esszéjének már a címe is irodalmiatlan: Szerette-e Hašek a magyarokat? „Hašek a rendszer, s nem a nemzet képviselőit látja” állapítja meg Václav Lacina proletár cikkében (Hašek és a magyarok, Új Szó, 1953. 04. 15.). „A „magyar kapcsolatoknak” alaposabban Dobossy László igyekezett a végére járni. 

E gondtalan jóléttel (az összes „utódállam” jobban teljesít) kecsegtető trianonozó és csehszlovákozó évben igazán érdemes Hašek ezen apró gyöngyszemei közül válogatni, mondhatni, igazi monarchista útikalauz anarchista kalandoroknak – mivel stopposok akkor még nem voltak, sem hippik, s mára sem nagyon maradt belőlük. Hogy ezek az írások mennyire alapozták meg a majdani Švejket, az nem csak néhány helyszín tekintetében látszik. Hašek karneváli világban bolyongott, ahol az emberek pusztán bábok, a sors esetleges, a hatalom önmaga paródiája, racionális cselekvés csak könyvekben létezik. S mivel mindez mélyen igaz, mélyen vicces is. A sztereotípiák tekintetében, melyekben Hašek szinte dagonyázik, pláne. A magyarok urasak, a székelyek szerencsétlenek, a tótok birkák (kivéve a szilaj gyetvaiakat), a polákok nyomorultak, a zsidók hisztérikusak, az oláhok szavahihetetlenek, a rácok nyakasak, a cigányok a mának élnek, a bohémek meg alapból… lázsoplázso. Igaz, sok mindenben különböznek, ezek bort isznak, azok sört, amazok pálin­kát (kořalky, s nem korálky), végső soron egyik sem jobb a másiknál. Mind iszik, mint a gödény. Kefekötő. Kefár. Kartáčkář, izé, kartáčník.