Minden nap háború

Az Abdul Kajjúm és Zakír molla néven egyaránt futó vezér, aki eséllyel pályázik a Talibán mozgalom második legmagasabb pozíciójára (az elődöt nyakon csípték Pakisztánban) 2001 és 2007 között a Kuba szigetén levő, de amerikai katonai támaszpontnak és 2001 óta a hírhedt börtönnek otthont adó bázis foglya volt.
Ezután átadták az afgán hatóságoknak, akik 2008-ban a törzsekkel kötött megbékélési program részeként szabadon bocsátották. Nem sokkal ezután már újra a lázadók oldalán harcolt a neki megkegyelmező hatóságok ellen. Nincs ebben semmi különös, egy, a Pentagonból januárban kiszivárgott jelentés szerint a szabadon engedett guantanámói foglyok ötöde (szám szerint több mint száz) újra fegyvert fogott, miután visszatért hazájába. A Nyugat és a Nyugat-barát rendszerek elleni „szent háborúba“ visszatérők aránya eközben folyamatosan emelkedik, tavaly áprilisban még „csak“ 14% volt.

A Guantanámón levő börtön bezárása a demokratikus világ legtöbb országának és értelmiségének (beleértve az amerikait is) egyik fő követelése volt az Egyesült Államokkal szemben. Barack Obama részben épp a bezárásra tett ígéretének köszönhette hazai és külföldi népszerűségét. Az önkritikus, határozatlan és gyenge Nyugat hozzáállását a kérdéshez jól illusztrálja, hogy míg az ártatlanul börtönbe került foglyokkal (főleg nyugat-európai országok állampolgáraival) sokat foglalkozott a média, sőt számos film készült róluk, addig a sokkal több „visszaeső“ terroristával szinte alig törődtek. A bezárást követelők emellett nem kínáltak reális alternatívát a jogilag „senki földjén“ létrehozott guantanámói börtön kiváltására, a megszüntetés miatti kockázatok kezelésére.

A biztonsági szempontból leghatékonyabb megoldás az lett volna, ha megpróbálják aprólékos kihallgatásokkal (mellőzve a fizikai kínvallatást), a foglyoknak adott keresztkérdésekkel és a jegyzőkönyvek meg egyéb nyomozások adatainak összevetésével kiszűrni az ártatlanul fogva tartottakat. Őket többnyire az amerikaiak oldalán harcoló északi szövetség ejtette foglyul, és pénzért, információért, egyéb támogatásért cserébe adta át. Megtörténhetett, hogy pusztán klánok, törzsek közötti rivalizálás, személyes bosszú állt a háttérben, vagy valakitől úgy próbáltak megszabadulni, hogy „feldobták“ az amerikaiaknak. A kisebbségben levő ártatlanokon kívül az összes foglyot ki kellett volna végezni (csakúgy, mint a szomáliai kalózokat). A legjobb terrorista ugyanis a halott terrorista. Ettől egy fokkal rosszabb a börtönben levő (akinek a kiszabadításáért társai akciókat indíthatnak), a legrosszabb pedig a szabadon engedett. Márpedig a guantanámóiak nagy része már szabadlábon van. Ezután nem kell csodálkozni, hogy a Nyugatra egyre inkább úgy tekintenek, mint egy röhejesen/szánalmasan gyenge hanyatló civilizációra. Az iszlám szélsőségesek számára minden nap háború a gonosz Nyugat ellen, miközben az elkényelmesedett nyugatiak egyre kevésbé hajlandóak visszavágni, és egyre inkább magukat hibáztatják mindenért. Közben elengedik a terroristákat, váltságdíjat fizetnek a túszejtőknek, kimentik a tengerből az elsüllyedt kalózokat, engednek a haramia rendszerek zsarolásának, szociális és humanitárius segélyekkel tömik a (saját országukban) ellenük uszító hitszónokokat és híveiket. Közben azzal hitegetik magukat, hogy tárgyalásokkal és diplomáciai nyomással minden probléma rendezhető. Vajon melyik fanatikus ijed meg egy ilyen társadalom efféle „válaszcsapásától“?