Minden elmúlik, de a búcsú legyen fineszes

Nincs haladék 

– mondja Bergman híres filmjében a halál Antonius Blocknak, amikor feladatát végezve elragadná a derék lovagot a tengerpartról. Végül csavaros sakkjátszámba bonyolódik áldozatával... Hát mégis van haladék a mindenkit elemésztő végtől? Nem olyan könnyű befejezni ugyanis a dolgokat. Mindig marad valami elvégzendő. Ha más nem, a megfelelő búcsú. Ilyesmik foglalkoztattak, amikor szombaton olvastam a Black Sabbath birminghami búcsúkoncertjéről szóló tudósításokat, majd utóbb láttam a felvételeket.

A rockzenében van valami különösen mágikus az alapító felállásokban... A legtöbb esetben ezek a legénységek hozták össze azokat a lemezeket, amelyeket nagyjából 50 évvel ezelőtti kiadásuk óta már a harmadik nemzedék hallgat. Az idő rostája, na igen... Legyenek viszont akármennyire is összeveszve az alapító tagok (épp a Sabbathnál ebből volt gond elég), a záróakkordnál valamilyen rejtélyes érzelmi oknál fogva mégis jó, ha együtt vannak. Ozzyék erre éreztek rá, s nem lehet eléggé kvittelni a bölcsességüket. 

Vissza a kezdet helyszínére, Birminghambe, ahol huszonéves srácokként zsigerből nekiálltak valami nagyon, addig sosem látott és hallott újat teremteni. 

Szombaton Ozzy majdnem utolsó erejével énekelt (ki tudja, akár néhány hónap múlva is bírna-e ennyit), s habár Iommi és Geezer Butler bizonyosan színpadképesek még, Bill Ward sem a régi már – ám félmeztelen időskori testpozivitását nem tudom eléggé elismerni. Nem lett volna kötelező mindez, ráadásul a zenekar néhány éve már elbúcsúzott, de akkor Ward nélkül, ezért az a bizonyos jóleső pont hiányzott a zenekar történetének végéről.

Az esemény karitatív jellege mellett pedig kimerít minden jelzőt, ahogy a szombati napon felvonultak a Sabbath előtt a „követőik”, a következő zenetörténeti lépcső, legyen szó Metallicáról vagy Slayerről, Guns n’ Rosesről vagy Toolról. 

Talán soha nem volt még ennyire kézzelfogható a rocktörténetben egy koncerten, mint jelent egymás vállán állni, a másik kezéből átvenni a gitárt vagy a dobverőt. És hát igen, ki kell mondani ezt is: egymást szeretni.

Szóval újra megtudtuk, hogy a végtől némi bátor sakkjátszmával egy kis haladékot azért csak ki lehet csikarni. Ez történt most a hétvégén Birminghamben. S ha a halál a végén mindent és mindenkit is elér, s mégha kissé keserűek is az utolsó szavak (a Paranoid utolsó két sora: „I tell you to enjoy life / I wish I could but it's too late”, vagyis „Azt mondom neked, élvezd az életet / Azt kívánom, bárcsak tehetném, de már túl késő”), a búcsú mégis nyugodt lélekkel kerülhet be a könyvekbe.