Mikuláš Dzurinda, a túlélőbajnok

Már a korábbi szavazások során is ügyesen manőverezett, de úgy néz ki, nem hagyott alább a kedve. Már 1998-ban az SDK-t is úgy vezette, hogy öt pártot és ki tudja, mennyi nézetet fogott össze. És túlélte. Később, a 2002-es választások előtt, amikor a hajója süllyedni látszott, újra jól taktikázott, és visszakerült a bársonyszékbe. Túlélte. Ezt még tudta fokozni az EP-választások eredménye, amikor minden közvélemény-kutatást megcáfolva az SDKÚ három képviselői mandátumot tudott megszerezni. Ez is bejött.

Ha az eddigi eredményekre gondolunk, azt hiszem, minden magyar nevében mondhatjuk, szerencsére. 1998-ban Dzurindának sikerült összefognia egy ezerarcú koalíciót, amely megszabadított minket a slavkovskái nemzetépítéstől és a Mečiar okozta elszigeteltségtől. Habár a közigazgatási reform miatt rossz szájízzel zárult ez a ciklus a magyar képviselők és szavazók számára, ennek ellenére újra fellélegezhettünk, hogy Dzurinda és persze a többi koalíciós partner megint kijátszotta Mečiart és a feltörekvő titánt, Robert Ficót. Amikor az EP-választásokon majdnem biztos volt, hogy Ficónak sikerül olyan eredményt elérnie, amely legitimációt biztosít akármilyen agyrémének, akkor a koalíció és – meglepően – az akkor botrányoktól nem mentes SDKÚ is újra jól szerepelt, ezzel letörve az ellenzék szarvát.

Summa summarum: úgy voltunk mi, magyarok Dzurindával, mint Churchill a demokráciával. Nem volt mindig jó partner, de nála nem volt jobb. Egészen mostanáig ez így volt, amikor is a Dzurinda vezette SDKÚ-ban a potenciális koalíciós partnerek listájára felkerült a HZDS is. Ahogy különböző hírforrások jelentették, nagy szlovák koalíció gondolata merült fel a Dzurinda-csapatban, ahol a miniszterelnök az MKP-t inkább a HZDS-re cserélné.

Ez a gondolat több szempontból is furcsának mondható. Először is azért, mert bármennyire feszült volt néhány esetben a hangulat a két párt, az SDKÚ és az MKP között, az utóbbi következetesen követi a kormányprogramban rögzítetteket; követeléseinek nagy részét a koalíciós egyezmény világosan rögzíti, ráadásul egy taggal sem csökkent az egységesen szavazó frakció tagjainak száma. Ugyanakkor a leghűségesebb koalíciós bajtársnak az ANO-nak a májusi EP-választásokon elért kudarca nem túl sok reménnyel kecsegtet a párt számára.

De a HZDS-szel kötendő frigynek van mégis egy különös pikantériája. Ez a pikantéria nem az ideológiák távolságától függ, már csak azért sem, mert politológus legyen a talpán, aki be tudja a HZDS-t ideológiailag csoportosítani. A rendhagyóság számomra abban rejlik, hogy Dzurinda azzal a párttal akar összebújni, amelynek ellenzése adta a pártja lényegét eddig, és hozta mindig a szavazatait. Mivel 1998-ban nem a Dzurinda melletti érvek voltak erősek, hanem a Mečiar-ellenesek. Négy évvel később, 2002-ben újra eszükbe jutottak a választóknak a mečiari évek, s ezt Fico még inkább erősítette. Talán az EP-választások eredménye összetettebb elemzést érdemelne, de annyit leszögezhetünk, hogy a Mečiar–Fico-ellenesség is megerősítette a jobboldal szimpatizánsait. De akkor ki ellen kínál alternatívát Dzurinda 2006-ban? Egyedül Fico lesz az ügyeletes mumus?

A titkos Dzurinda-féle szövetkezések az MKP lehetőségeit is megkérdőjelezik 2006 után. Akármilyennek értékeljük is az MKP-képviselők munkáját, leszögezhetjük, a kormányoldalról százszor több lehetőségük van a magyarság segítésére. De az is lehet, hogy ha az új kabinet a legvitézebb szlovákokat tömöríti majd, akkor a magyarság védelmére korlátozódik tevékenységük. Az ellenzéki pozíció nagy visszalépés volna a kisebbségi politizálásban, ugyanakkor elgondolkodtatóak Bugár Béla szavai, amelyeket a Heti Válasznak adott interjújában mondott (Visszautasított nagykereszt, 2004. március 18). Szerinte az ellenzéki szerep pozitív hatású is lehetne a párt életében, mivel megtisztítaná az MKP-t a jelenleg, kormánypozícióban rajta élősködőktől.

Persze 2006-ig még sok politikai alku és blöff lefolyik a Dunán, ráadásul a HZDS-nek különös tehetsége van az önrombolásra. Úgyhogy csak hagyjuk beszélni és kirohanni Mečiart és Veteškát, aztán meglátjuk, mit hoz nekünk 2006-ban a Mikulás.

Keszegh Béla

A szerző a Selye János Egyetemi Központ tanára