Migrációs mítoszok

Ami a dolog tisztán demográfiai részét illeti, szerencsések vagyunk, mert az ENSZ népesedési osztálya 1998-ban 2050-ig terjedő prognózist készített az ún. helyettesítő migrációról néhány fejlett ország és térség számára. A becslések arra vonatkoztak, hogy mennyi bevándorlót kellene befogadni ahhoz, hogy bizonyos forgatókönyvek teljesüljenek. Nézzük meg konkrétan Németország példáján, mire jutottak az elemzők. Az egyik forgatókönyv az volt, hogy mennyi bevándorló kell ahhoz, hogy 1995 és 2050 között ne csökkenjen a lakosság száma. Németországban (a népesség 81,7 milliós szinten tartásához) 17,8 millió bevándorló szükséges az adott időszakban, miközben az éves „igény” egyre nő az időszak eleji évi 130 ezerről 430 ezerre. Egy másik szcenárió azt vizsgálta, mennyi migráns kell, hogy ne csökkenjen az aktív korú (15–64 éves) lakosság száma. A becslés szerint 25,2 millió. És most jön a legérdekesebb rész: mennyi bevándorló kell ahhoz, hogy ne romoljon az aktív korúak és a nyugdíjasok (65+) közötti arány (az ún. öregkori támogatási ráta). 188,5 millió! Igen, nem tévedés, csaknem százkilencven millió emberről, a német összlakosság több mint duplájáról beszélünk.  A döbbenetes adat mögött az rejlik, hogy előbb-utóbb maguk a bevándorlók is megöregednek, így az alacsony (jóval a reprodukciós szint alatti) termékenységgel rendelkező államokban, mint Németország, tartósan nagyszámú migránst kellene befogadni, összességében elfogadhatatlanul sokat. Így ezekben az országokban a bevándorlás nem megoldás, a magasabb termékenységűeknél (USA, Franciaország, Írország) meg nincs igazán rá szükség, mert érdemben nem befolyásolja az öregedést. Persze a prognózisokon sokat módosíthatna, ha azzal kalkulálnánk, hogy a bevándorlók átlagos termékenysége tartósan jóval magasabb lesz a befogadó ország átlagánál. Ebben az esetben német földön is kevesebb migráns kellene, viszont a végeredmény alig különbözne: a bevándorlók és utódaik többségbe kerülnének az országban.  A nemzetközi szakirodalomból egyértelműen az következik, hogy a bevándorlás csak része lehet a demográfiai gondok és gazdasági következményeik megoldásának. A foglalkoztatottság növelésére irányuló munkaerőpiaci reformok, a nyugdíjkiadások növekedését kordában tartó nyugdíjreformok és a termékenység növelését támogató szociálpolitikák enyhíthetnek az öregedés következményein. A feltételes mód itt sem véletlen: enyhíthet, ha a bevándorlók nettó befizetőként jelennek meg költségvetési szempontból. Ez nem lehetetlen, csak ehhez a jórészt muszlim menekültek a lehető legproblémásabb kategóriát jelentik. A menekültek legalább az első években mindenhol inkább terhet, mint hasznot jelentenek az államháztartásnak, és Nyugat-Európában nincs olyan ország, ahol a muszlimok munkaerőpiaci mutatói ne lennének (jóval) átlag alattiak. Ilyen feltételek mellett a menekültáradat nem old meg semmit, inkább tovább mélyíti a problémákat.  A szerző a Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója