Miért tartunk itt 28 év után?

A szocialista rendszer terhes örökségének legfontosabb része az emberek gondolkodásmódjára, nézeteire, értékeire, elveire gyakorolt hatás. Dahrendorftól származó közhely, hogy a politikai intézményeket hetek, hónapok alatt meg lehet(ett) változtatni, a gazdasági átmenethez elég (volt) pár év, de az embereket nem lehet lecserélni, mentalitásuk, gondolkodásuk csak lassan változik, sokszor ez generációs kérdés, és persze semmi garancia arra, hogy a változás stabilan jó irányba történik. Márpedig a demokráciához elsősorban demokratákra van szükség, gondolkodó, mérlegelő, felelősségteljesen dönteni képes, a döntéseinek következményeit viselő polgárokra, akik részvételükkel, a közügyek iránti érdeklődéssel nap mint nap ápolják és védik a törékeny rendszert, és ha kell, hajlandók áldozatokat hozni érte.

Nagyjából hasonló a helyzet a piacgazdasággal, de a fentiekhez jönnek még olyan dolgok, mint a kockázat vállalása, az állandó tanulás, a megrázkódtatások, kudarcok elviselése, az újrakezdés képessége, meg persze a becsületesség. A rendszerváltáskor a társadalom többségénél bizony hiányoztak ezek a tulajdonságok, és nagyon úgy tűnik, hogy a kritikus többségnél azóta sem alakultak ki. Sokan úgy vélik, hogy a jelenlegi gazdasági-társadalmi problémák többsége a demokrácia és a piacgazdaság kudarca, amit bevezettünk, de lám, nem működik (jól), „megbukott”, meg az Európai Unióé, ahová beléptünk, de ezzel alig javult valami. Ezek a nézetek már a rendszerváltás kezdetén megjelentek: az akkori válságot az emberek többsége a piaci átmenetnek rótta fel, nem a 40 évig tartó kommunizmus következményének, és nagyon gyorsan újra a (poszt)kommunistákra kezdtek szavazni. Nem csoda, hogy a politikai és gazdasági elitben csak úgy hemzsegtek a volt párttagok, ŠtB-ügynökök, a moszkvai elit diplomataképző, az MGIMO végzősei, meg a kevésbé elit szocialista pártfőiskolák volt diákjai – természetesen többnyire már nem a kommunista eszméket hirdetve, hanem nemzeti köpönyegbe bújva és szociális demagógiával halászva a szavazókra (nagy sikerrel). Azóta is ott vannak, és mintha újratermelnék önmagukat, ezért kár a generációváltásban reménykedni.

Persze nem egyformán rossz minden területen a helyzet, a médiában például jobb, az igazságszolgáltatásban (ügyészség, bíróságok) meg a legrosszabb. Tény azonban, hogy az elmúlt 28 évből mindössze hatban volt Szlovákiának egyértelműen jobboldali reformkormánya, ez is nagy adag szerencsének köszönhető, mert a jobboldali koalíciókat alkotó pártok soha (sem 2002-ben, sem 2010-ben) nem szerezték meg a szavazatok többségét.

1989-ben tehát áttértünk a demokráciára és a vegyes (piac)gazdaságra (amit túlzás kapitalizmusnak nevezni), de ezek minőségét nagyban lerontotta, hogy a szavazók többnyire posztkommunista elitekre szavaztak, a régi rendszerből örökölt reflexek alapján rögtön a kezdetekkor visszaemelve ezzel a hatalomba annak képviselőit. Innen egyenes út vezetett a közvagyon szétlopásához (mečiari privatizációval meg Fico-féle közbeszerzésekkel), a hatalmas korrupcióhoz, a maffiaállami praktikák alkalmazásához, a közbeszéd lebutításához stb. Megtehették, mert az emberek kritikus többsége rendszeresen újraválasztotta őket. És teszi ezt máig (még mindig a volt kommunista Fico által vezetett posztkommunista Smer a legerősebb, legnépszerűbb párt). A rendszer, amely kialakult, politikai és gazdasági elitjével csak tükörképe a társadalomnak – és a tükör nem torzít. Ilyenek vagyunk, ennyire tellett, ezért tartunk ott, ahol tartunk. De jobb, mint a kommunizmusban, mert bármikor leválthatjuk őket.