Miért hallgat a szlovákiai magyar értelmiség CEU-ügyben?

Nagyjából egy hete, április 3-án lett nyilvános annak a 99 erdélyi értelmiséginek a levele, akik kiállnak a CEU mellett és a magyarországi felsőoktatási törvénymódosítás ellen. Ezek után többen várhattak a többi határon túli közösségtől is egy hasonló, közös, egyértelmű gesztust, de ez nem történt meg. A szlovákiai magyar társadalom ismeretében világos, hogy egy réteg akár örömmel is fogadhatta a híreket, de mi van azokkal, akiket eddig független értelmiségiként ismertünk?

Minden politikai naivitást félretéve: nem kell úgy tenni, mintha nem tudnánk, hányan függnek a magyar állami pénzektől és hányan félnek a pénzcsapok hirtelen elzárásától. Ha ez a félelem bármilyen szinten reális, akkor is tudható, hogyan lehet ellene védekezni. Ha egymást erősítve mindenki feláll és kiáll, nem fognak kollektív büntetést alkalmazni. És bár nehéz elképzelni, de ha mégis, hosszú távon nem az erkölcsi győzelemmel járnánk-e jól?

A rövid távú önérdek, a szervilizmus és a gyávaság nem sokat segít abban, hogy hitelesen beszéljünk a tudomány autonómiájáról, a művészet szabadságáról és a független értelmiségi létről. Ezek nélkül azonban nem sokra megyünk, csak tovább ismételhetjük, hogy a szlovákiai magyar egy lefejezett, értelmiség nélküli társadalom – de tenni megint nem tettünk ellene semmit. Ez a hallgatás hosszú távon több kárt okoz, mint bármilyen pénzmegvonás, ami ráadásul csak egy feltételezés.

Ha a független értelmiség lelkiismeret nélkül funkcionál, minden megnyilvánulása hiteltelenné válik. Ha az értelmiségi lét a kritikai gondolkodásról és a moralitásról szól, akkor ez a szlovákiai magyar csend most nagyon szomorú üzenetet hordoz. Marad nekünk a provinciális összekacsintás és egy újabb elszalasztott lehetőség, ami akár végre identitást adhatott volna az egyébként közösségként szinte soha nem funkcionáló közösségnek.

Gondolom, az állandó önsajnálatunk és a megmaradás-diskurzus miatt nem tettünk fel soha kérdéseket például a Magyar Művészeti Akadémia mögé beálló íróinknak, és most se nagyon firtatjuk, hogy a Fórum Intézet milyen mélyen hallgat, miközben a Soros Alapítvány ezt az intézményt is finanszírozta. Ezek a társadalmi-kulturális objektumok nem csak akkor szívügyeink, ha minden kritikától megvédjük őket (épp ellenkezőleg), a nyilvánosság kontrollját pedig épp akkor sorvasztjuk el, amikor a legfontosabb lenne.

Valószínűleg sokan azért nem találják problematikusnak ezt a nem-kiállást, mert úgy gondolják, egy újabb szolidaritási nyilatkozat sem menti meg az intézményt, ellenben mi esetleg rosszul járhatunk, ha kinyitjuk a szánkat. Ez óriási tévedés. Egy szolidaritási nyilatkozat sosem csak arról szól, akivel együttérzünk. Rólunk, az együttérzőkről is szól. Biztosít minket identitásunkról és egy olyan morális alapról, ami nélkül az értelmiségi-művészi munka tulajdonképpen értelmetlen és ijesztően üres. Másrészt nem lenne alávaló gesztus az sem, ha az összmagyarsággal való összetartozás vágya nem csak akkor kapna hangot, amikor pénzért nyújtjuk a markunkat.

Nagy Zsófia

A szerző az ELTE Bölcsészettudományi Kara Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének PhD-hallgatója