Mi történt Szlovákiában 2010. június 12-én?

Valóban ez történt? Történelmi sikert értek el a jobbközép pártok, vagy csak hajszál híján és véletlenek folytán nem alakul újból a Smer–HZDS–SNS kormány Szlovákiában?

Több sajtóorgánum közölte a „vörös” Szlovákiát ábrázoló térképet, amely azt mutatja, hogy a legtöbb közigazgatási körzetben a Smer diadalmaskodott, csak Pozsonyban, Délnyugat-Szlovákiában és Kassa két körzetében nyert ellenzéki párt. Martin Bútora neves szlovák szociológus sok más elemzővel egyetemben azonban azt állítja, hogy ez a térkép félrevezető: az ő véleményük szerint akkor hiteles a kép, ha a Smer eredményét az egész jobboldali szövetség eredményével hasonlítjuk össze. Így már azt látjuk, hogy a Smer pusztán 37 járásban nyert, a jobboldali pártok szövetsége pedig 42-ben. Ám ez az eljárás sem korrekt: akkor válik azzá, ha a Smer százalékaihoz járásonként hozzáadjuk a HZDS, az SNS és a KSS százalékait is. Ekkor újból ráébredünk, hogy bizony megint csak azt történt, ami 1998-ban, 2002-ben és a köztársaságielnök-választásnál: Pozsony és környéke, Kassa és a magyarlakta járások húzták ki Szlovákiát a csávából.

Ezzel együtt örülnünk kell, hogy a Fico-kormány megbukott és nagy valószínűséggel jobbközép kormány alakul. Örülnünk kell, hogy Vladimír Mečiar pártja – igaz, hogy csak 0,7 százalék híján – kibukott a törvényhozásból, és így Robert Fico nem tudja újból megalkotni a Smer–HZDS– SNS katasztrófakormányt. Ám ez valóban csak azon a HZDS-nek hiányzó 0,7 százalékon múlt, tehát néhány ezer szavazaton. Ha ez meglett volna, akkor marad a jelenlegi konstelláció.

Tehát örüljünk, de maradjunk józanok. Nem következett be a nagy szemléletváltás, a nagy értékrendbeli változás a szlovák társadalomban. És, sajnos, a magyar kártya is – a nemzetközi megfigyelők meglátásával ellentétben – ugyanúgy működött, mint eddig. Pusztán az történt, hogy Robert Fico a saját magyarellenes retorikájával magához hódított viszonylag sok potenciális SNS-es és HZDS-es választót. Ezzel paradox módon saját maga alatt vágta el a fát. Kissé túllőtt ugyanis a célon, mégpedig éppen azzal a fent említett 0,7 százalékkal, ami a HZDS-nek hiányzott a parlamentbe jutáshoz.

A kisebb koalíciós partnerek fokozatos felemésztésének a stratégiája nagyon jól működik egy olyan választási rendszerben, amely a többségi elvre épül, vagy a többségi és az arányossági elvet kombinálja úgy, mint Magyarországon. A magyarországi választási rendszerben Robert Fico pártja jelenlegi adottságaival simán megnyerte volna a választást, és akár egymaga is kormányt alakíthatott volna. A szlovákiai tiszta pártlistás rendszerben azonban a partnerek felmorzsolásának a stratégiája ebben az esetben éppen hogy kudarchoz vezetett.

Arról, hogy mennyire volt hatékony a „magyar kártya” bevetése a szlovák választók bizonyos rétegei és csoportjai körében, leginkább úgy győződhetünk meg, ha megtekintjük a magyarlakta járásokban elhelyezkedő szlovák falvak választási preferenciáit: Újgyallán, Šrobárován, Mudroňovón, a Komját és Nagysurány közti szlovák falvakban mind-mind 70% körüli vagy még afölötti eredményt könyvelhetett el az eddigi kormánykoalíció. Tehát itt húsz év alatt nem változott az égvilágon semmi. Csak éppen nem Mečiarra és Slotára szavaznak most az emberek, hanem Ficóra és Slotára. Ahol viszont látni némi elmozdulást, az a városi lakosság: itt nyilván a fiatalokat vonzó Szabadság és Szolidaritás (SaS) pártja billentett a mérleg nyelvén, és a Most–Híd is vonzott új szlovák szavazókat, habár távolról sem annyit, mint az SaS.

Tehát összefoglalva, a magyar kártya hatékonyságáról az mondható el, hogy továbbra is alkalmas arra, hogy mobilizálja a nemzeti-populista pártok meglévő szekértáborát. Arra viszont már nem alkalmas, hogy nagyszámú új szavazót hozzon a konyhára. Ez a tény némi optimizmusra adhat okot a jövőre nézve.

A Közéleti Kérdések Intézete (Inštitút pre verejné otázky) által végzett szociológiai kutatások megmutatták, hogy a választók értékrendje alapján a szlovákiai politikai paletta felosztása a jelenlegi két nagy táborra teljesen logikus. Mind az állam szerepe, mind a másság iránti viszony megítélésében közel állnak egymáshoz az SNS, a HZDS, a Kommunista Párt és a Smer választói. Ezzel szemben a paletta másik oldalán helyezkednek el a KDH-ra, az SDKÚ-ra és az SaS-re szavazók.

A két tábor támogatói közül a Smer és a KDH választói állnak értékrendben legközelebb egymáshoz. Ezért is érthető, hogy 2006-ban a KDH fontolgatta a legkomolyabban, hogy koalícióra lép a Smerrel. És most is ezért logikus, hogy éppen a KDH-t próbálja meg Robert Fico különböző ajánlatokkal leválasztani a formálódó jobboldali blokkról.

Felmerül a kérdés, miért nem határolódott el – egyedüli ellenzéki pártként – a Smerrel való kormányzástól a Magyar Koalíció Pártja? Hiszen ez volt az egyik ok, ami miatt hitelét vesztette nemcsak a szlovák jobboldali pártok, hanem sok magyar választó szemében is. Váltig azt közvetítette a közvélemény felé, hogy a szlovák kormány legnagyobb problémája az SNS és Ján Slota. Pedig nem így van, és ezt a választók is érezték. A szlovák kormánykoalíció legnagyobb problémája maga Robert Fico volt – mindvégig. Ő vette be a kormányába Slotát, ő gázolt bele Malina Hedvig becsületébe, ő hagyta, hogy Mečiar emberei basáskodjanak az igazságszolgáltatásban, az ő minisztere terjesztette be a nyelvtörvényt szigorító módosítást, ő fogadtatta el a Beneš-dekrétumok szellemét idéző állampolgársági törvényt, az ő miniszterének beosztottjai verették meg az ártatlan dunaszerdahelyi szurkolókat, ő hagyta cserben a gazdasági, szociális gondokkal és magas munkanélküliséggel küszködő nógrádi, gömöri és bodrogközi régió lakosságát. Ő nevezte nemzetbiztonsági kockázatnak a szlovákiai magyarokat…

Valóban komolyan gondolta az MKP, hogy ezzel az emberrel koalícióra lehet lépni? Vagy csak zsarolni akarta a jobboldali pártvezetőket, akik – valljuk be – a kisebbségi kérdés megítélésében nem sokkal különbek a Deákné vásznánál? De mégis: azért valamit csak el lehetett érni az 1998 és 2006 közötti közös kormányzáskor vagy az 1990 és 1992 közötti időszakban? És ha nem sikerült valamit elérni, az részben nem azért volt, mert a magyar pártokban hiányzott a kellő szakértelem, elszántság és diplomáciai fondorlat?

2010 júniusában a szlovákiai magyar választók zömét már nem nagyon érdekelte, ki volt az egy évvel ezelőtti pártszakadás okozója. Az emberek kormányt akartak váltani: egyszerűen jobban, nyugodtabban szerettek volna végre élni. Az MKP pedig mindvégig a Most–Híd párttal, valamint saját magával volt elfoglalva.

Az MKP vezetése aludt a babérokon: túlságosan elbízta magát annak kapcsán, hogy sokáig élvezte a szlovákiai magyarok nagyobb részének bizalmát. A márciusban mért kettő az egyhez arány nem volt szemfényvesztés, ez volt a reális helyzet. Ám az MKP vezetése még ezt kis kevesellte, úgy gondolta, hogy még ebben a felmérésben is van torzítás. Ahelyett, hogy a választói megtartására összpontosítson, földig akarta gyalulni a Most–Hídat. Ez pedig a magyar választóknak már nem tetszett.

Nagyon sokan azt szerették volna, ha mindkét párt bejut a törvényhozásba, így növelvén a kormányváltás esélyeit és egyben a magyar képviselet súlyát is. Éppen ezért az MKP törzsszavazói közül sokan azért is a Most–Hídra szavaztak, mert miután az MKP elhitette velük, hogy biztos bejutó, egyszerűen segíteni akartak a másik pártnak.

Az MKP következő nagy hibája az volt, hogy a magyar médiában akarta megnyerni a szlovákiai választást. A párt elnöke és listavezetője nem járt el a szlovák tévékben lefolytatott vitaműsorokba. Ezzel azt érte el, hogy nem volt látható – hiszen a szlovákiai magyar igenis figyelemmel követi a szlovák tévékben sugárzott politikai jellegű műsorokat. Másrészt azt a benyomást is erősíthette a magyar választóban, hogy nem tudja vagy nem akarja a szlovák partnerekkel közvetlenül szembesülve védeni az ő érdekeit.

Politikai szempontból igenis baj, hogy az MKP kibukott a törvényhozásból. A legfennköltebb célok eléréséhez is politikai erőre van szükség. Hét magyar képviselő a húsz eddigihez viszonyítva kevés. Persze, nagyon sok kérdésben nyilván számítani lehet a Most–Híd listáján bejutott jó szándékú, művelt és demokratikusan gondolkodó szlovák barátainkra, valamint az SaS listáján bejutott magyar képviselőre.

A legnagyobb veszélyt abban látom, hogy a választási eredmények tovább fogják erősíteni azokat a tévhiteket, amelyek a kisebbségi kérdéskör kapcsán az utóbbi években a szlovákiai és a nemzetközi közvéleményben is felbukkantak. Az egyik ilyen tévhit az, hogy a kisebbségi (etnikai) párt természetellenes képződmény. Ez egyszerűen nem igaz. A kisebbségi párt ugyanolyan természetes képződmény, mint bármilyen más részérdeket képviselő szervezet. Egyébként is: az összes szlovák párt etnikai párt. Mindenhol Európában, ahol etnikailag tagolt a társadalom, etnikai pártok működnek. Az egyetlen kivétel Svájc. Ott viszont már százhatvan éve honos a demokrácia, a nyelvhasználat és az egyes nyelvi csoportok státusának kérdése már régen meg van oldva.

A másik tévhit az, hogy a HZDS, az SNS és az MKP gyenge szereplése azt igazolja, hogy a kisebbségi jogokkal, valamint a szlovák–magyar viszonnyal voltaképpen nagyjából minden rendben van, hiszen csak egynéhány „radikális” politikus szította eddig a feszültséget. Ezeknek a politikusoknak a szerepe és befolyása pedig most marginalizálódott. Az MKP-nak a HZDS-szel és az SNS-szel való összemosásától egyértelműen el kellene határolódnia a Most–Hídnak is. Ha nem teszi meg, saját csapdájába eshet rövid időn belül. A kampánynak vége, építkezni kell.

Még inkább felértékelődik a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szerepe is. A Kerekasztal teszi a dolgát: őszre elkészül Dél-Szlovákia nyelvi térképe. Végre valami kézzelfogható dolog, amit az ideológiai érvek mellet a szlovák partnerek és a nemzetközi megfigyelők kezébe lehet adni. Rendkívül pozitív fejlemény, hogy a kisebbségi kérdés rendezésénél most már a többi szlovákiai nemzeti kisebbség támogatására és tevőleges együttműködésére is lehet számítani. (Petőcz Kálmán)