„Megbékjózza, gúzsbakösse”

 Így, pontos j-vel, meg egybe írva, csak hogy mindenki lássa, mennyire fontos ez az egész nemzeti izé. Mint amikor nemrég szerzőként akarták berakni a tantervbe Uz Bencét. Aki követte a híreket, azt is tudhatja, hogy az 1944-es Magyarország sok minden volt, de az arkangyali értelemben vett ártatlanság semmiképpen: mire a nácik bejöttek, már túl voltunk egy csomó zsidótörvényen, elitünk a hitleri Németország csatlósának státusát lőtte be az ország számára, de úgy, hogy a holokauszthoz már nem is igen kellett Eichmann, bőven elég volt az önkéntes lojalitás, a rendteremtési vágy, a kollaboráns bürokrácia, a magyar állam- és közigazgatás rendszerszintű működtetése. Magyarország, a magyar zemberek nem tehetnek semmiről, nem csatlósok voltunk, hanem áldozatok, éspedig mindannyian, a náci megszállás előtt nálunk a béke szigete volt, tanító néni kérem, a csúnya megszálló volt az – ezt az üzenetet vésik a fejünkbe a Nemzeti Együttkorrumpálódás Rendszerében (NER), nem először. Miközben a rohamtempóban keresztül-erőszakolt, siralmas és hazug köztéri giccs egy akkor nem létező „szuverén”, „független” Magyarországnak állít emléket, addig a NER ugyancsak rohamtempóban köti az ország sorsát ahhoz a keleti országhoz, amely eddig is leginkább arra volt jó, hogy „megbékjózza, gúzsbakösse” a magyar szuverenitást. Senki nem állította soha, hogy ne legyen korrekt gazdasági és kulturális kapcsolatunk Moszkvával, de az a fajta, khm, hosszú távú politikai és nukleáris elköteleződés, amit a magyar kormány mutat a putyini Oroszország felé, teljesen lenullázza az eddig fennen hangoztatott elveket a szuverén Magyarországról, nekünk az EU/ IMF nem parancsol, szabadságharcot vívunk, ilyenek. Mondjuk nem is ez a baj, kinek hiányzik a sok frázis – de hogy ilyen gyorsan meghazudtolják magukat, arra még nem volt példa. A legszebb természetesen ismét az önkéntes túlteljesítők produkciója. „Magyaroknak olcsó áram!”, „Roszatom: jó atom!”, sőt: „Arccal Kelet felé!” – hirdetik idős, spontán tüntetők a budapesti orosz nagykövetség előtt, akikről pontosan lehet tudni, hogy az első fentről érkezett irányváltásra ugyanígy az utcán lennének „Ruszkik haza!”, „Nem volt elég 40 év?” és hasonló táblákkal. A rezsimhű tüntetéseket szervező ún. Békemenet egyik főembere, a pártállami Népszabadságot is anno hűséggel szolgáló Bencsik András pedig arról értekezik, hogy a Szovjetunió arrogáns szerepét átvevő Amerikához képest „Oroszország a tolerancia hazája”, a paksi atomüzlettel „Magyarország energetikai függősége egy fél évszázadra megszűnik. Putyin elnök egy szóval nem kifogásolta a magyar belpolitikai viszonyokat”, amiért hálánk örök, pláne, hogy „az erősödő orosz kapcsolattal Magyarország mozgási szabadsága ismét növekedik. Ez persze nem tetszik mindenkinek, de hát Schulhof Izsák is elsiratta a Budáról kivert török megszállókat, mert neki momentán velük volt jobb” – nyomatékosítja a szerző, kik is azok, akik ilyenkor kétséges gyökereik miatt akadékoskodnak. A kép azonban sántít: Orbán Viktor nem kiüldözi, hanem most hívja be a török megszállókat, de úgy, hogy országát is egy nagy török szultánsággá alakítja. Nemzetgazdaságilag kiemelt szempontból. A szerző a hvg.hu publicistája, a Kapitalizmus blog szerkesztője