Magyarok: elefántok és jó szeretők

A magyarok szilveszterkor elkomolyodnak és a hazájukra gondolnak, szívesen beszélgetnek a kutyájukkal és szeretnek az utcán csókolózni – ilyen adalékokkal bővítette a magyar "néplélekről" szóló megfigyeléseket az az esszépályázat, amelyet a Balassi Bálint Intézet írt ki a Magyarországon tanuló külföldi diákoknak.



"A magyart akár elefántnak is nevezhetjük, minthogy ennek az állatnak állítólag igen nagy az emlékezőtehetsége. Úgy is mondhatjuk: a magyar Európa elefántja. Ezek a vastag bőrűek még évtizedek múlva sem felejtik el, ha valaki rosszul vagy éppenséggel jól bánik velük." "Szilveszterkor, éjfélkor az emberek világszerte mulatoznak, és eszükbe sem jut a hazájuk, a magyar elkomolyodik, és himnuszt énekel" – két részlet azokból az írásokból, amelyek a Balassi Bálint Intézet "(M)Ilyenek a magyarok?" című pályázatára érkeztek.
A főként a hazánkban tanuló külföldi diákoknak szóló kiírásra húsz pályamű érkezett angol vagy magyar nyelven. A pályázatra főként orosz, német, lengyel, szerb diákok jelentkeztek, de volt köztük kínai fiatal is. Az első díjat a lengyel Tomasz Wolbrecht nyerte. Az írásokban jól felismerhetők az eddig is ismert magyarsztereotípiák – mondta kérdésünkre Bori István, az intézet tanára, a zsűri egyik tagja. A legtöbb pályázatban szerepel, hogy a magyarok pesszimisták, búskomorak vagy mondjuk udvariatlanok a közlekedésben. Sokan említették a magyar tudósokat, a Nobel-díjasokat és persze a tipikus ételeket, a gulyást, a kolbászt vagy a paprikát ("a magyarok nagyon vendégszeretők, soha nem fogsz éhen halni náluk, inkább meg fogsz hízni").
Az esszékben azonban számos sajátos és egyéni megfigyelés is szerepel. Az egyik pályázó azt írta: "A tipikus magyar nagyszerű szerető. Amikor csak lehetséges, kifejezi a szerelmét. A magyar szerelmesek tudják, hogy rövid az élet, a szerelem pedig a legértékesebb dolog, tehát nem szokták vesztegetni az időt, és csókolóznak" – a szerző szerint főként az utcán, az útkereszteződésben és a metróba jövet-menet, különösen a Moszkva téren, mert ott a leghosszabb a mozgólépcső.
Az többeknek is feltűnt, hogy a magyarok nagyon erősen kötődnek a múltjukhoz, és nemzeti ünnepeiket az utcán, zászlóval és kokárdával ünneplik. Az egyik pályázó szerint a magyarok mindmáig nem bocsátják meg a trianoni békeszerződést, s gyakran a külföldieknek is panaszkodnak arról, hogy Erdély vagy a Felvidék már nem Magyarországhoz tartozik. Az esszé szerzője ezzel kapcsolatban annyit jegyez meg: "Hát mit tegyen szegény külföldi? Úgy viselkedik, mintha nagyon sajnálná, bár semmi köze hozzá."
Milyenek a magyarok a külföldiekkel? Erre az egyik pályázó érdekes választ adott: "A tipikus magyar azt hiszi magáról, hogy nem európai. Még nem szokta meg, hogy századok óta Európa közepén él. A magyar még mindig azt hiszi, új tag ebben a társaságban, ezért mindenkihez kedves és barátságos." A lakosság idegennyelv-tudásának színvonalát ismerve persze ez elég sajátos módon működik a gyakorlatban: "Amikor egy magyar egy külföldivel találkozik, nagyon segítőkész, állandóan mosolyog, beszélget vele, természetesen magyarul."
Furcsa, de több pályaműben is megjelenik az a különös jellegzetesség, hogy a nyugdíjasok szeretnek beszélgetni a kutyájukkal. Az egyik pályázó azonban ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy kissé irigy is ezért az ebekre, hiszen ők legalább értenek magyarul, bezzeg neki még sokat kell tanulnia.