Magyar játékos? Dísznek jó lesz!

A többség ugyanis idegenlégiós, aki bármikor odébbáll, „ha éppen olyanja van” – ahogy Véber György mondta az NB I-ben szereplő külföldi játékosokról. Kiesik a csapat? Sebaj. Már veszik is a cókmókjukat, s a szomszéd klubnál próbálnak szerencsét. S ez nem csak Kaposváron vagy Me­ző­kövesden van így. Vajon az újpesti idegenlégiósok közül hányan vannak tisztában a lila-fehér klub múltjával? Tudja-e közülük valaki, hogy abban a csapatban focizik, amelytől a hetvenes években egész Európa rettegett? Ez, persze, tipikus kelet-európai fut­ball­­sztori. Errefelé még a patinás klubok is eltűntek a futball térképéről. Ha a Crvena zvezda, a Dinamo Zagreb vagy a Steaua néha bejut a Bajnokok Ligája csoportkörébe, többnyire a pofozógép szerepét tölti be, s legfeljebb rasszista drukkereik miatt kerülnek a címlapra. A légiós­helyzet is hasonló, a környező országok ligái is zsúfolásig vannak idegenlégiósokkal. Petrolul Ploiesti, Legia Varsó, Ludogorec Razgrad: mind egyforma recept szerint készül.De van egy nagy különbség: velük ellentétben mi képtelenek vagyunk játékosokat exportálni nívós bajnokságokba. Az elmúlt évekből csak egy-két sikersztorit tudunk felmutatni (Juhász, Gera, Huszti, Dzsudzsák), hiába alakultak meg a spe­ciális képzést hirdető futballakadémiák. Labdakergetőink egy része néhány év után a kertek alatt kénytelen hazakullogni (Hrepka, Rudolf), mások különösebb feltűnés nélkül vegetálnak valahol (Koman, Vadócz, Pintér, Németh Krisztián). Persze, akadnak olyanok is, akik el sem jutnak külföldre. Ennek is számos oka lehet: rossz a menedzserük, nincs körülöttük felhajtás, nem elég jók. Vagy olyanok, mint Illés Béla: mindenhol jó, de legjobb otthon. Arról nem is beszélve, hogy nálunk az akadémia szó is mást jelent, mint a világ boldogabb helyein.Minálunk olyasmi is előfordulhat (mint ahogy ez a 25. fordulóban meg is történt), hogy a Puskás Akadémia nevű futballcsapat kezdőjátékosainak a legmagasabb az átlagéletkora – 28,7 év! Pedig lehetne másként is. Ott van a Győri ETO 18 éves középpályása, Kalmár Zsolt, aki szenzációs gólt szerzett – éppen a Puskás Akadémia ellen. Kalmár az idei év egyik kellemes meglepetése: technikás, gyors, erőszakos és gólveszélyes focista. De ugyanez igaz a Pécsett játszó két fiatalra, Kővári Róbertre és Márkvárt Dávidra. Mindnyájukban megvan az az üdeség, ami az NB I-ben szereplő futballisták nagy részéből hiányzik. S bár szakmai érvekkel talán meg lehetne magyarázni, miért tenne jót nekik, ha tovább „erősödnének” a magyar bajnokságban, mi mégis annak drukkolunk, hogy minél hamarabb hagyják el az NB I-et, ezt a nihilt. Hátha viszik valamire – másutt. S az még a válogatottban nekünk is jól jöhet. Mert azok a nagy tehetségek, akik mégis itt maradtak, végül mind beleszürkültek a magyar futballmasszába. Mi lesz a szombathelyi Radó Andrással? Mi lesz a fehérvári Kovács Istvánnal? Ne legyenek illúzióink: semmi. Eltűnnek ők is. Legfeljebb statisztikai adat marad belőlük egy olyan kiscsapatban, mint a kaposvári Rákóczi. Jól mutatnak majd dísznek, magyar játékosként egy rakás román meg szerb idegenlégiós mellett.