Libeňi időparadoxonok

U Budyho. A kis teremben két asztal mellett négyen ülnek, duruzsol a láng a kályhában. Tisztes úr, egy idősebb, fekete hajú hölgy, a másik asztalnál koboldszerű fazon, szakálla vörös, arca piros, és egy kockaszemüveges fiatal férfi. Ő egyáltalán nem szól majd egy szót sem, hangját majd csak a fizetésnél és elköszönésnél hallani. Barátságosan szóba elegyedünk, kedélyes kocsmai diskurálás kerekedik. A hely szelleme lassan nyílik meg. A tisztes úr elmondja, hogy Rudo Zrzavý (aki sörünk kihozta, s aki nyilván rőt szakállának és szederjes orrának köszönheti a nevét) a Fülöp-szigetekre akar költözni. A mindanaói zavargásokról beszélünk. Rudo beteszi a Mercuryt, a fekete hajú nő egy helyben vonaglani kezd az A Kind of Magicre, énekel. A tisztes úr csitítja. Szó szót követ, fordítom A-nak közben. Aztán a tisztes úr angolra vált. Kiderül, 68-as emigráns, az NSZK-ból indult, Amerikán át végigjárta a csendes-óceáni szigeteket, Hawaii, Tonga, Fidzsi, végül a Fülöp-szigeteken kötött ki, étterme és kocsmája volt, a telgut is megtanulta. Rudo ennek nehézségétől tart leginkább. No a teď jsem doma, a jsem úplně moc šťastnej, mám tady teď ženu, vopravdu mi chyběla Praha, tenhle pajzl taky, vobčas tady chodíme, žejo. 
 
Aztán Rudót faggatom, a hely szelleme szégyenlősen tárul fel. Nem túl beszédes figura. A normalizáció idején a kertkolónia – když si nemoh, nebo se to nepovedlo – tökéletes hely volt a belső emigrációra (vnitřní emig­race). Művészek és bohémok tit­kos találkozóhelye volt, titkos koncertek, titkos felolvasások, szóval egy ős-squat. 
 
A helyet Petr Placák üzemelteti, a 80-as évek undergroundjának egyik fő alakja, elszánt ellenforradalmár, firkász, maradi monarchista, velejéig romlott figura, rendszerváltó anarchista, aki még a The Plastic People of the Universe-szel is egy klarinétot fújt egy időben. Rudótól megkapom a Babylon friss számát – Placák lapja, ez itt a szerkesztőség. 
 
Ki kell mennem. A vécén, avagy Budyn felirat: LIDOVÁ ŠKOLA UMĚNÍ. A redvás piszoárok felett tatínek Klement nézi a Literární noviny halála után kiadott számának címlapjáról, ahogy a dolgom végzem. Végül látom csak, halántékán felirat: Ježíš.
 
Kérdezgetem őket, mit gondolnak az Épülő Jövő lakóparkról szemben. Közönyösen megvonják vállukat. Mit érdekeljen, annyi pénzem úgysem lesz soha, hogy lakást vegyek ott – feleli a tisztes úr. Aztán Rudo dörmög valamit. A developer lassan kivásárolja a zsebkendőnyi telkeket, lassan rábeszéli a tulajdonosokat, itt egy X, aztán amott az ízekké szedett földnyelven. A hosszú nyelv zónái ízlelőbimbókként lassan összeállnak, kifakul a kertmozaik, mint az ízek. Az ügynökök, akár az átkosban, most is szépen kertelnek, de a kényszer helyett a pénz beszél, mégpedig a jó ár nyelvét. Baal úr, a befektető birodalma napról napra növekszik, minden remekül developál. Ennek a bódénak is megvannak számlálva a napjai, pedig maholnap nyolcvanéves. 
 
Így megy ez mindenhol. Jegyzi meg tolmácsolásomra A, aki városkutató, s Budapesten is egy hasonló, elszegényedés miatt kiköltöző városlakók kertkolóniáit vizsgálja. Szó szót követ, diskurálunk. Aztán a sörhabba való hosszú összpontosítás után megszólal A. Ki tudja… talán van olyan ereje a térnek, amely újra és újra ugyanazokat a jelenségeket hívja elő. Ja, ezek a libeňi időparadoxonok.