Levél Peter Kotlárnak

Kedves Kotlár Úr! 2021. január második felében elkaptam a koronavírust – valószínűleg édesapámtól, aki sajnos, belehalt ebbe a betegségbe. 2021 februárjában öt napot töltöttem a dunaszerdahelyi Covid–19-osztályon. Előtte tizenegy napig feküdtem otthonomban, 38-40 fokos lázban, tehetetlenül, erőtlenül, és vártam a csodát. Miután hazaengedtek a kórházból, papírra vetettem pár gondolatot. Ebből idézek most Önnek. 

Aki nem fordult meg a Covid–19-osztályon, az majdhogynem semmit nem tud a koronavírus-járványról. Ezen kijelentésem mellett teljes mivoltomban, lényemben kiállok. Nap mint nap betegednek és halnak meg a vírusban, de sokan ezt nem is veszik komolyan, nem tudatosítják a helyzet súlyosságát. 

Ha azt gondolja valaki, hogy Ő úgysem kerülhet ebbe a helyzetbe, hát nagyon téved! Ami ma még biztosnak tűnik, az egy szempillantás alatt összeomolhat. Észre sem veszi, és megváltozik minden: egyre nehezebben kap levegőt, felszökik a láza, megállás nélkül izzad, dübörög a szíve, nem tud enni, iszonyúan fáj mindene, feküdni se jó, de már ülni sincs ereje, és egyre nehezebben kap levegőt. Egyre csak fogy a levegő! Elkezd pánikolni: miért pont vele történik ez? Családjára gondol, szeretteire, mi lesz velük, ha ő nem lesz? 

A szenvedés mértéke egyszer elér arra a pontra, hogy már inkább meghalna, csak szabaduljon meg tőle. És csak egyre fogy a levegő! Míg végül összeesik az oxigénhiánytól. Beviszi a mentő – ide, a Covid–19-osztályra. A szenvedés áthatja az egész helyet. Fuldokló emberek, vért köhögő, vért hányó, erőtlen fekvőbetegek, akiknek annyi erejük sincs, hogy felüljenek az ágyukban. Az erő teljesen elhagyta őket. Egész nap erős köhögést, hörgést és hangos jajveszékelést hallani megállás nélkül! A fájdalom, kétségbeesés és a halál jár mindenhol. Az ágyamból kinézve a kórház folyosójára látom, óránként fekete zsákokban hordják le az alagsorba az osztályon meghalt embereket. Van úgy, hogy három óra alatt hetet. 

Az egyetlen pozitívumot e helyen, a reménysugárt, az isteni fényt, a csodálat elemét az itt dolgozó, szolgálatot teljesítő orvosok, nővérek, alkalmazottak jelentik. Sokszor láttam, amikor könnyeikkel küzdve sírtak a maszkjuk alatt, így végezve munkájukat. Minden alázatommal, ami csak van, letérdelek eléjük, és teljes szívemből megköszönöm nekik, amit tesznek, mert ha ők nincsenek, ma már nem élek. Ebben biztos vagyok. Nekik köszönhetem az életemet, sok más emberrel együtt. Ettől nagyobb ajándék nincs, és nem is lesz. 

Kedves Kotlár Úr! Amikor azt állítja, hogy a koronavírus-járvány nem is érintette Szlovákiát, ezzel meggyalázva édesapám és több mint húszezer halott ember emlékét, kérem, nézzen magába, és támaszkodjon a tényekre! Az a mondás, miszerint a parlament összetétele a társadalom tükörképe, ebben az esetben nagyon elszomorító és kétségeket ébresztő. Biztos vagyok benne, hogy amíg ilyen hoaxokban hívő, valótlan, sokszor már irracionális összeesküvés-elméleteket terjesztő, hatalomvágytól elvakult, szemellenzős emberek fognak képviselői mandátummal rendelkezni az országban, addig Szlovákiának nincs életképes és fejlődő jövője!