Látvány

Erre enged következtetni például Viera Tomanová gyermekjogi biztos hétfői kiszállása a helyszínre, állítólag a galántai reszocializációs központ fiatal lakói hívták fel sírva. Ezután maguk a neveltek is kamerák elé álltak, s védelmükbe vették a központot, többek között azt is közölték a nagyvilággal, hogy a központ körül zajló felhajtás „rossz hatással van az igazgatóra és a feleségére”.

Ez bizony kétségtelen. Olyannyira, hogy nem kell sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, az igazgató úr már serényen dolgozik azon, hogy mentse, ami még menthető, többek között azzal is, hogy megszervezi saját kis mentőcsapatát az intézet neveltjeiből.

S bár Ján Richter szociális ügyi miniszter tegnap azt mondta, fel kell deríteni „az objektív igazságot”, azt is hozzátette gyorsan, több olyan levél is van a kezében, amelyek ellentétesek az akkreditációs bizottság döntésével (melyben az intézmény bezárását javasolja). Tudvalévő, hogy a bizottság döntését a miniszternek jóvá kell hagynia, tehát az éberség itt is helyénvaló. Már csak azért is, mert ha Richter áldását adná a központ bezárására, azzal közvetlenül a saját hibáját ismerné be, hiszen az általa vezetett minisztérium egy éve tud Natália esetéről, mégsem tett semmit.

Az ügy azonban már túl nagy nyilvánosságot kapott ahhoz, hogy csak úgy a szőnyeg alá lehessen seperni. Ezért nem lenne túl meglepő, ha olyan „megoldás” születne, amely valamelyest kielégíti az igazságtételt követelő nyilvánosságot, de nem is fog nagyon fájni a felelősöknek, s főleg nem érinti magát a rendszert, amely kiszolgáltatottá tette és teszi a leggyengébbeket a felettük hatalommal rendelkező egyénekkel szemben.

Az utóbbi napokban több szakember is világosan megnevezte ezeket a rendszerhibákat: ez főleg a zártság, a kontroll hiánya, és a kompetens intézmények érdektelensége. Eddig azonban nem láttunk semmit, ami arra utalna, hogy a kormányzat bármit is tenni szándékozik a strukturális hibák orvoslására.