Kulturális veszteségeink XV.

Megtalálták az embert (mármint a helyi lakost) a közösségi oldalakon is, látványterveket posztolgattak arról, mit hogyan szeretnének szépíteni, javítani, újratervezni, ha őket választjuk, lájkokat és kommenteket gyűjtöttek és gyűjtenek azóta is, folyamatosan. De megtalálják az embert a tóparton is, ahol élő zenével, bűvésszel, vicces vetélkedőkkel csábítják közelebb a családokat, hogy szórólapot nyomjanak a felnőttek kezébe. A legszebb, egyben legtöbb szimbolikával rendelkező reklámhordozó azonban szerintem még mindig a lufi. Látványos, vidám, gömbölyű (pontosabban tojásdad), csuklóra, babakocsira, biciklikormányra lehet kötni, büszkén tör a magasba, messze száll, ha eloldozzuk, ám le is ereszthet, és könnyen ki is durranhat.

Rendkívül gusztusos, hogy gyerekeknek osztogatják, akik örömmel nyúlnak érte, és az ellenjelölttel szimpatizáló szülők hiába is próbálnák lebeszélni őket. Lássuk be, macerás lenne megtiltani, hogy elfogadják, hiszen egyrészt az utcán/tóparton/parkban mindenki más elfogadja a kedvesen mosolygó bácsiktól, néniktől, másrészt valahogyan meg kellene indokolni a tiltást, és kinek van energiája politikai vitába bonyolódni egy négyévessel? Kell neki az a lufi. És ha kell, hát hadd vigye. Az, hogy egész úton hazafelé reklámot hordoz, végül is lenyelhető (most az egyszer). És ha megkérdi, mi az a felirat rajta, azt mondják: dísz.

Észrevették önök, hogy mostanában egyre kevesebben osztogatnak héliummal töltött lufikat? Ehelyett műanyag botra rögzítik őket, hogy úgy tűnjék, van bennük valami izgalmas – hiszen majdnem tudnak repülni, csak felfelé kell tartani a botot. Persze a repülés egész másképp fest, a gyerekek hamar rájönnek, hogy a kitámasztott lufival legfeljebb egymás fejét lehet ütni. E reklámhordozó élete így legtöbbször rövid és hiábavaló. Gézengúz kisfiúk például szeretnek teljes erőből ráugrani, rátaposni, hogy minél nagyobbat durranva múljon ki.

Akárhogy is, szerintem hatalmas veszteség a hélium, ez a levegőnél sokkalta könnyebb gáz fokozatos elpárolgása a helyi politikából. És hogy mi köze ennek a kultúrához? Nagyon is sok. Gondoljanak csak bele: ha ez így megy tovább – és félő, hogy így fog – a gyerekek pár hónap múlva már nem tudják értelmezni a képeskönyvekben büszkén lebegő lufikat, mondjuk egy vidámparki árus kezében, vagy azokat a sztorikat, ahol a szereplők egy csokor lufi segítségével emelkednek a levegőbe. Ha véletlenül lufit rajzolnak, az minden esetben egy műanyag bot végén fog kókadozni, és felirat lesz rajta, valamilyen titokzatos, betűkből álló „dísz”.

Tényleg ezt akarjuk? Veszítse el a luftballon eredeti funkcióját, üzenetét, feladatát, küldetését, csak azért, mert egyesek lusták magukkal cipelni egy héliumos palackot? Ne engedjük csendben leereszteni, eredeti jelentésétől megfosztani ezt a fontos kulturális vívmányt, amely az ember magasba törését, a repülésről való álmodozást szimbolizálja!