Kulturális veszteségeink 83.

Én legutóbb akkor sütöttem el, amikor egy irodalmi esten többen voltak az írók, mint az érdeklődők, viszont a közönség „soraiban” ott ült egy Kossuthdíjas költő is, és kíváncsian hallgatta a fiatal kollégákat. Akiken látszott, hogy ennek az egy embernek jobban örülnek, mint máshol a telt háznak. A szlogen azonban a művészeti produktumokra is érvényes, főleg ezekben a hónapokban.

Ellepték az internetet a karanténversek, -novellák, -dalok, a bezártságról szóló, telefonnal felvett kisfilmek, és még ki tudja, mi minden. Sőt, néhány tévécsatorna úgy döntött, hogy Zoomon folytatja a sorozatait vagy újakat kreál. A színészek a monitor előtt mondják a szövegüket, igyekezve természetesen viselkedni egy természetellenes helyzetben.

A sztori pedig a járványból fakadó szituációkra van kihegyezve. Sajnos legtöbbször kilóg a lóláb, érezhető, hogy elsősorban üzleti szempontok vezérelték az alkotókat, és az is világossá vált, hogy rádiójátékot nem lehet a tévében közvetíteni, a sorozat műfaja pedig igényli a mozgást, a színészek interakcióját.

Azok, akik most nem léphetnek fel sehol, szinte ontják az internetes tartalmakat, és mivel nincs körülöttük stáb, sokan nem is vitatják meg senkivel, mit érdemes közszemlére tenni, és mit nem.

Márpedig ami egyszer felkerült a netre, az örökre fent marad, lényegében eltüntethetetlen.

Vannak zenészek, akik naponta szobakoncertre invitálják a nagyérdeműt, aztán annyi a hiba, a félrenyúlás, belesülés, hogy egy idő után a lelkes rajongók is megunják. Színészek olvasnak fel napi folytatásokban vaskos könyveket, rossz hangsúlyokkal, csúnya bakikkal. Költők, írók teszik közzé szövegeiket, aztán pár nap múlva a javított verziót, ami már nem érdekel senkit. Szóval néha jobb lenne átgondolni, visszaolvasni, gyakorolni egy kicsit, mielőtt gyorsan megosztanánk. A művészet, mint tudjuk, tükröt tart a világ elé, és természetesen nagyon fontos, hogy a járványhelyzetre is reagáljon. Viszont nem szabad versenyt csinálni belőle. Sem üzletet. Sem gagyi kirakodóvásárt. Mert a művészet nemcsak tükör, hanem önarckép is. Az alkotó nyomot hagy vele, saját magát konzerválja az örökkévalóságnak.

Minden hang, amit a zenész megoszt a hallgatókkal, minden szó, amit az író papírra vet, a színész kimond, minden mozdulat, snitt, ecsetvonás arról az emberről közöl valamit, aki létrehozta. És a mennyiség nem mehet a minőség rovására. Ezt a szabályt persze jól ismerik az érdekeltek, békeidőben általában be is tartják.

A mostani, precedens nélküli helyzet azonban precedens nélküli döntésekre sarkallhatja az embert.

Tompul, deformálódik az önkritika, minden ötletünk jónak tűnik, és közvetlen visszajelzés hiányában (taps, ováció, fütyülés, tojásdobálás) egyre biztosabbak vagyunk magunkban.

Ez sokaknál az abszurd helyzet elleni védekezés egyfajta módja is lehet, a pszichológusok nyilván latin kifejezést is tudnának mondani rá. De azért, kedves művészek, kérem önöket, igyekezzenek megőrizni a józan ítélőképességüket, hogy ne kelljen csendben osonniuk a fal mellett, ha egyszer véget ér ez a borzalom...